Az Eötvös Loránd Tudományegyetem végzős politológia szakos hallgatója, Varga Vencel, 2017-ben csöppent bele a slam poetry világába. A sikeres kezdetektől napjainkra rendhagyó irodalomórákat tart hobbi tanárként gimnáziumok és egyetemek falai között. Megtalálhatjuk a közösségi felületeken is, ahol igyekszik népszerűsíteni az olvasást.
Honnan érkezett a rendhagyó irodalomórák ötlete?
2017-ben volt Zalaegerszegen egy slam poetry klub, ahol a sikeres karrierút hamar unalomba fulladt, annak köszönhetően, hogy egy idő után nem láttam benne elég kihívást. Édesanyám ekkoriban oktatóként dolgozott egy középiskolában. Így kerültem egy szalagavató rendezvényre, ahol egy magyar szakos tanárnővel folytattam beszélgetést. Egy héttel később autószerelő srácok előtt találtam magamat és a slamről beszéltem velük. Itt vette kezdetét egy nem tudatos karrierútvonal, amely azóta sem tökéletesen tudatosan épül.
A kezdetekben mi volt a célod a slammel?
Csajozni akartam. Annak idején volt egy lány, akibe végtelenül belezúgtam. Ő mondta azt, hogy megnézné a slam versenyeket, csak nincs kinek szurkolnia. Bennem a tesztoszteron elkezdett tombolni, ezért jelentkeztem és megnyertem az első versenyemet. Tizenhat éves voltam, nem emlékszem, hogy lett volna különösebb mondanivalóm. Szerintem a legtöbb művészeti ág 90 százalékában később fogalmazódik meg az értékteremtés gondolata, ezt megelőzi a látszódni vágyás. Nálam szintén később született meg az előbbi gondolat, hogy nekem lehetnek egyéb, komoly üzeneteim. Akkor csak szerettem volna egy lázadó emberke lenni, aki jól megmondja mindenkinek a magáét. Ez már enyhült szerencsére.
Hol húzódik az irodalmi komfortzónád?
A felesleges túltárgyalás határán húzódik ez a zóna. Az egész világba szeretnénk többet belelátni, mint ami, ezáltal túldicsérünk vagy lefokozunk bizonyos művészeti alkotásokat. Ez alapvetően rossz. Vannak emberek, akik egy látszólagos burzsoá réteget képeznek az irodalomban és állandóan azt éreztetik, hogy nem mindenki elég okos vagy képzett az irodalomhoz, nem nőhet fel ehhez, csak egy plebejus hallgatója, élvezője lehet a műveknek. Én ezen a zárt körön kívül buzdítom a fiatalokat arra, hogy vegyenek a kezükbe könyveket.
A modern irodalom abba a problémába ütközik, hogy már minden témát feldolgoztak. Mi a véleményed erről?
Nem csak mostanában nincsen új téma. Ha az előző évezredben megkérdeztük volna Szent Istvánt, hogy miért csak a hadakozásról és a szerelemről akarnak írni, akkor ugyanaz lenne a válasz, hogy nincs más. Mindig az adott helyzethez kapcsolódó téma van jelen és kevés az újdonság. A jövőtől való félelem a 20. században szintén megtalálható volt, mint ahogyan most is. Nem létezik idejét múlt téma, hiszen ahogyan egy csecsemőnek minden poén új, úgy minden ember újra és újra megéli például a szerelmet, amiben az a legszuperebb, hogy képes megújulni és emellett a gondolatiságban mindig megmutatkozik az adott korszak.
Mi az az üzenet, amit el akarsz juttatni az emberekhez?
Ez jelenleg annyiban fogalmazható meg, hogy az emberek legyenek kritikusak önmagukkal és bizonyos dolgokkal szembe, valamint merjenek nyitni mindig az új felé. Nem szeretem azt a skatulyát, hogy csak a tartalomgyártó, az irodalommal vagy a zenével foglalkozó srác vagyok. Szerintem az a kritikus gondolkodás, ha mindent meg merünk vizsgálni. Például magunkat, és az a kérdés, hogy ebből tudunk-e tanulni, fejlődni? Ez az az üzenet, amit én képviselek. Rá lehet fogni arra is, hogy fogyasszanak irodalmat vagy figyeljenek oda a mentális egészségre, ezek nem rossz dolgok, de ijesztő a kérdés számomra, hogy meddig autentikus megfogalmazni ilyeneket és honnantól szolgál arra, hogy a saját magamutogatásomat matricázzam fel és legitimáljam így.
Mitől igazán rendhagyóak az óráid?
A nemzeti alaptantervbe nem illenek bele ezek az órák, hiszen nem kötelező tanulni a slam poetryről, illetve mondhatni kortárs irodalomról van szó, a saját írásaimról. Tudtommal rólam még nem tanulnak az irodalomkönyvekből, eléggé fura élmény lenne, ha így alakulna. Elsősorban az ilyen irodalomórák attól lesznek különlegesek, hogy nem akarnak nagyot vagy sokat mondani, inkább belépőként szolgálnak azoknak, akiknek ez tetszik és érdeklődnek iránta. Ha az óra véget ér, akkor mindenki eldöntheti, hogy akar-e könyvet a kezébe venni, rákeresni a slam poetryre vagy bárki olyanra, aki nálam szebben és okosabban el tudja mondani a gondolatait.
Van emlékezetes esemény az óráidról?
Rengeteg történet van. Rendszeresen előjönnek olyan dolgok, amik egészen szürreálisak. A kedvencem, mikor közösen hozunk létre tipikus insta költő verseket. Egyszer egy hetedikes osztálynál voltam, akiket nem szívesen vállaltam, mivel bár nyitottak arra, amit mondok, de még nem tudják úgy befogadni a dolgokat, ahogyan azt én vagy a tanáruk szeretné. Ettől a feladattól tartottam és kértem egy ellentétpárt, amire az osztály megszólalt és azt mondták, hogy Schóbert Norbi és a nők, itt teljesen kiégtem. Ugyanennél a feladványnál, hogy megmutassuk, hogy mennyire fáj és mennyire rossz nekünk, kell mondani egy szúró-vágó eszközt, de egyszer valamiért félrefogalmaztam és azt mondtam, hogy „szükségem lenne egy szúró-vágó eszközre“. Ekkor a legkedvesebb arcú gyerek rezzenéstelen arccal elővett egy pillangókést.
Mi az, ami motivál?
Részben a közönség visszajelzése, hiszen olyat szeretnék közölni és előadni, amit abban a pillanatban gondolok a világról. Emellett motivál a pénz és annak a gondolata, hogy ezekből az előadásokból huzamosabb ideig fenn tudjam tartani magamat. Mivel ezt szeretem a legjobban csinálni az életben, az, hogy ez egzisztenciává váljon, jó előrehajtó erő.
Hogy érzed magadat ebben a térben, amit te kapsz az előadásaid során? Mennyire összeegyeztethető ez a körülötted lévő világgal?
A saját kis világomat, részben a támogatások elmaradása miatt magamnak teremtettem meg, így nekem az, hogy felléphetek, egy eredménye a korábban vállalt áldozataimnak, aminek örülök. Végtelenül nyomasztó világban élek én is, mint a legtöbb művész vagy előadó. Azáltal, hogy vásári mutatványos szerepben vagyok és a magyar nyelvből táplálkozom, úgymond nem tudom megengedni magamnak a külföldre költözésnek a gondolatát, sem azt, hogy bármi mást csináljak huzamosabban, hiszen az már nem lenne önazonos számomra. Azt gondolom, hogy menő beszélni például a mentális betegségekről, de azáltal, hogy félünk a reakcióktól vagy attól, hogy ha kimondjuk, hogy rosszul vagyunk, túlságosan betegnek éreznénk magunkat, ezért a mélyebb érzéseinket mémekbe csomagoljuk. Annak ellenére, hogy rendkívül feszélyező világban növünk fel, a diákok ugyanazok a bohém, vicces figurák, akik alapvetően a magyarságban, illetve a fiatalságban benne vannak. Ugyanazokat a poénokat hallom vidéken, mint Budapest belvárosában. Van jövője ennek a generációnak, ám fejlődni, dolgozni kell, és kijavítani a hibákat, amiket akár a szüleink generációja elkövetett. Itt gondolva többek között a globális felmelegedésre, amire valószínűleg nincsen teljes ráhatásunk, de ennek ellenére már nekünk kell kezelnünk ezeket a kialakult problémákat.
(Vörös Rebeka F.)
