Zenész vagyok, csak az építészetben gyakorlom a tehetségemet – interjú Zoboki Gáborral

Az építészet nem átlagos művészeti ág, ahol a gondolat a későbbiekben rendhagyó anyagi formákat ölt. Többek között erről is beszélt Zoboki Gábor, a Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építész a DUE Tallózónak.

Miért döntött az építész pálya mellett?

Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolába jártam. Ritkaságnak számítottak az ilyen iskolák „a cream de la cream”, vagyis a legjobb tanárok tanítottak. Például a rajztanárom, Tarján Zoltán a Notre Dame elemzésével kezdte az első órát.

Tanított apáca és szélsőliberális forradalmár. Ebben a korszakban a rendszeridegen elemek ezekben az oktatási intézményekben helyezkedtek el és fejtették ki a szellemi energiájukat, melyből elképesztő módon lehetett fiatal emberként egy életre akkumulálni a tudást.

Karmestertől kezdve mozdonyvezetőig minden akartam lenni. Biológia-fizika szakon végeztem a Radnótiban, és édesanyám révén az orvosi pályát választottam. Az orvosi egyetem utolsó fél évében döntöttem úgy, hogy édesanyám öccsére, nagybátyámra, Csics Gézára hallgatok, aki azóta sajnos már meghalt. Ő egyengette az utamat az építészet felé. Miután felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre, még egyszer elbizonytalanodtam. Az építészkar negyedik évében beiratkoztam a Liszt Ferenc Zeneakadémiára. Hallgattam a bölcsészkaron órákat, irodalomtörténetet Ancsel Évától, és Popper Péter pszichológia óráira jártam. Megvolt a lehetőségem, hogy egy éven át angolul tanuljak és merítkezzek a műegyetem fojtása után. Végül szülői szigorból befejeztem az egyetemet, onnantól már nem állt meg a pályám. Zalaváry Lajos műtermébe kerültem, a Középület Tervező Vállalathoz (KÖZTI). Azóta melomán építészként megtehetem, hogy több szakmát űzzek. „Zenész vagyok, épp most az építészetben gyakorlom a tehetségemet…”

Egyszer azt mondta, hogy „az építészekkel kapcsolatban állandó dilemmában vannak az emberek: nem tudják eldönteni, hogy mérnökök-e vagy művészek.” Ön melyiknek tartja inkább magát?

Alkatomból adódóan az építészet művészi oldalának gyakorlásában vagyok otthon. Ha olyan csapattal dolgoznék, ahol csak hasonszőrű emberek vannak, nem épülnének meg a házaim. Az építészet szerteágazó műfaj. Fontos, hogy a gondolatokat lehozzuk a matériák világába ─ a felhőkből az anyaföldbe.

Egyik művészeti ágazatban sincs ilyen elképesztő transzformáció. Elsősorban humán szellemiséggel gondolkodunk egy házról, sokszor éveken át, mire kialakul egy koncepció. Ám abban a pillanatban, mikor azt meg kell valósítani, sorban lépnek be a mérnök-szakmák, melyek a materiális gondolkodásra építenek. Ha az emberek ezt a kommunikációval teli tervezési szituációt nem gyakorolják és nem tudnak meghatározott szakemberekkel alkotóközösséget létrehozni, akkor nagyon nehéz az életük. Azoknál az építészeknél, akik csak a szerkezetiségben, az anyaghasználatban gondolkoznak, ott a szellemi tartalom nem jön létre. Akik pedig csak álmodoznak sose épül meg a házuk. Ez az androgün lét, amely az építészetet jellemzi.

Gondoljunk bele milyen óriási szellemi és fizikai teljesítmény az emberiség részéről ahhoz, hogy a piramisokat 4000, a gótikus katedrálisok 800 éve csodáljuk.

Melyik épület jelentette eddig a legnagyobb kihívást?

A Művészetek Palotája, vagyis a Müpa. Fiatal voltam. 36 évesen jutottam olyan feladathoz, amelyről gimnáziumban csak álmodoztam. Ott volt előttem az óriási lehetőség, hogy megcsinálhatom Magyarország nagyromantikus hangversenytermét. Empátiával és lelkesedéssel dolgoztam öt éven át. Mindent meg akartam érteni és megcsinálni. Egy fiatal alkotóművész sokkal több energiát fektet egy-egy feladatba. Rengeteget kellett tanulni, aminek az eredményét a mai napig élvezem és folyamatos tanulással fejlesztem. A Müpa óriási tanulópálya volt, egyben egy alkotó közösség létrejöttét is hozta. Ez a műterem a mai napig meghatározó a pályámra nézve.

Mi inspirálja a munkáját?

Minden. Akárcsak a matematikusoké vagy kutatóké, az építészek gondolkodás módja is speciális. Zuhanyzás közben vagy egy unalmas koncerten is fejben terekben sétálsz. Én például öt évvel többet töltöttem a Müpában a tervezés miatt, mint bárki más… Ez normális. Ez egy életforma!

Milyen ismeretekre van szükség a mérnöki tudás mellett?

Érzékenységre és kíváncsiságra. Az építésznek furcsa életformája van. Egyik társszakmához sem ért teljesen, mégis egy óriási partitúrát kell összehangolnia. Például, ha iskolát csinál, bele kell élje magát egy pedagógus életébe. Nem úgy végezzük el a műegyetemet és kapunk diplomát, hogy tudunk templomot vagy operaházat tervezni.

Minden műfajba beletanulunk. Azokkal az emberekkel dolgozunk, akiknek az épületeket készítjük, és majd üzemeltetni fogják.

Minden épület egy önálló tanulási görbe, teljesen új gondolati sávon megyünk keresztül.

Melyik számára a legemlékezetesebb épület, amit valaha látott?

Az egyiptomi Kheopsz-piramis. Az emberiség egyértelműen a megalit kultúrában alkotta a legcsodálatosabb épületeit, azzal a tudással, amit az inkák, az ókori egyiptomiak vagy a görögök alkalmaztak időszámításunk előtt. Félek, ma a Colosseumot vagy a Notre Dame-ot nem tudnánk megépíteni. Nem vagyunk a tudásuk birtokában.

Az ősi, nagy épületek, mint az inka piramisok vagy a Stonehenge, minden építészt rabul ejtenek. Olyan szimbolikus jelentésük van, amelyhez a mai építészet nem hasonlítható. Akkoriban egy nagy volumenű épületet évtizedek, esetleg évszázadok alatt építettek meg. Az építkezést vezető mesterek adták át egymásnak a stafétabotot. Ebből csodálatos alkotások születtek. Ezek a lenyűgöző konstrukciók nem hasonlítanak a mai feladatainkhoz, sokkal praktikusabban kell gondolkodnunk.

Talán Ybl Miklós főműve, az Operaház, amely egyértelműen nagy kedvencem és a világ legszebb operaháza, még közéjük sorolható.

Melyik a kedvenc része az alkotói folyamatok közül?

Az első lépések. Olyan, mint mikor a családba jön egy új ember. Különleges karaktereket, szakmákat és gondolatokat kapunk ajándékba. Minden áldott nap újabb szakemberekkel közösen gondolkodsz és folyamatosan tanulsz. Az első vonalat meghúzni a fehér papíron félelmetes és meghatározó élmény…

 

(Vörös Rebeka F.)