Hazánk több mint ezeréves történelme során rengeteg változáson ment keresztül. Voltunk a nyugati államokat rettegésben tartó kalandozók, uralkodtak fölöttünk a törökök 150 éven keresztül, de talán a „legkülönlegesebb” történés a Rákosi-korszakban érte az országot. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke ugyanis elhatározta, hogy Magyarországot nehézipari hatalommá teszi.
A híres mondat, miszerint „A vas-és acél országa leszünk!”, elsőként nem Rákosi Mátyás szájából hangzott el, mégis az ő elnökségének mottójává vált. Aki nincs tisztában a magyar természeti adottságokkal, annak nem tűnik megbotránkoztatónak ez a kijelentés, de aki tanult földrajzot és történelmet, rögtön a fejéhez kap, hogy mégis miként akarták ezt véghezvinni egy agrárországban. Vasérc és koksz hiányában elég nehéz volt a szovjet mintát egy az egyben lemásolni, „Sztálin legjobb magyar tanítványa” azonban mindent megtett a cél elérése érdekében. A nehéz- és hadiipar erőltetett menetben való fejlesztéséhez rengeteg feketekőszén és vasérc importra volt szüksége az országnak. Természetesen ezt a Szovjetunióból szerezték be, hiszen ott nemcsak az eszme volt meg az iparfejlesztéshez, hanem az alapanyag is. Így elég ellentmondásos a fentiekben említett mottó, mert mégsem válhat a vas és acél országává egy addig leginkább mezőgazdaságra építő állam zéró nyersanyagforrással. A terv ésszerűtlenségét akkor kevesen merték hangoztatni, még ha tudták is, hogy a tervnek nem lehet jövője.
Kis hazánk sorra építette ki az iparvárosokat, amelyeket előszeretettel neveztek el a két nagy szovjet vezérről, Leninről és Sztálinról, ezzel is láttatva, hogy teljes vállszélességgel próbálják utánozni a rendszerüket. Rákosi személyi kultusza is megmutatkozott, gyárakat, egyetemet, és még falvakat is neveztek el róla. A könnyűipar és az infrastruktúra fejlesztése szinte feledésbe is merült, ezt azzal magyarázták, hogy előszőr a nehéz- és gépipart kell magas szintre vinni, csak így juthat előrébb a többi ágazat. Ezeknek a tényeknek a birtokában talán nem is nagy meglepetés, hogy a Rákosi-korszak első éveiben már 20 %-kal csökkent az emberek életszínvonala.
Az ipari országgá válás felé vezető rögös úton elengedhetetlen volt az államosítás, valamint a tervutasításos rendszer átvétele, szintén a szovjetektől. A nyersanyaghiány miatt a mezőgazdaságra szánt tőkét is a nehéziparra fordították, de a megfelelő mennyiségek (a minőség ugye nem számított) eléréséhez egy idő után már ez sem volt elég. A fejletlen technikát az élőmunka kizsákmányolásával akarták kompenzálni, erre pedig nagyon jó megoldás volt a sztahanovista-mozgalom „honosítása”. A tömegmozgalom célja az volt, hogy a dolgozók munkaversenyt hozzanak létre, és fokozzák a teljesítményt, akár teljesen irreális eredményeket felmutatva.
A magyarországi sztahanovista-mozgalom sztárja kétségkívül Pióker Ignác volt, aki 1951-ben elsőként teljesítette az első 5 éves tervet, amelyet 1950-ben indítottak el. Természetesen már azelőtt is mintadolgozó volt, lakatos végzettségével a gyalupadhoz került, ott pedig 1420%-os teljesítményével országos csúcsot ért el a gyorsvágást alkalmazva. Nem csoda hát, hogy ő lett a sztahanovisták „reklámarca”, rendszeresen írtak róla cikkeket, megjelent a tévében, és számos kitüntetést is kapott, még rímeket is faragtak személyéről: „Ezen a nyáron nem nézek én lányra, egyedül csak Pioker Ignácra”. Első 5 éves tervének befejezéséért Kossuth-díjban részesült, valamint a Szocialista Munka Hőse elismerést is magáénak tudhatta. Még országgyűlési képviselő is volt 1953-58 között, tehát pályája során rengeteg helyen megmutatkozott elhivatottsága és rátermettsége a rendszer szolgálatához. A sztahanovisták nem igazán örvendtek népszerűségnek, Pióker Ignác azonban köztiszteletben álló ember maradt haláláig.
Ezt valószínűleg annak köszönhette, hogy sosem hagyott fel eredeti munkájával, és segítette azokat az embereket, akik közelebb álltak hozzá. Piókerrel ellentétben a szintén Kossuth-díjban részesült Muszka Imre élete azonban nem alakult annyira jól. 1953-ig ő volt a korszak legelismertebb sztahanovistája, majd nem fogadott el egy előléptetést, és karrierje darabokra tört. Pedig előtte még Moszkvában is járt Sztálin 70. születésnapján az ország delegációjával. Sorra szólták le az újságcikkekben, többször is megfenyegették, így menekülni kényszerült, valószínűleg Angliába. További életéről annyi ismert, hogy egyszer még találkozott Piókerrel, a brüsszeli világkiállításon.
Mai fejjel jogosan vetődhet fel bennünk, hogy lehetett ezt a rendszert elviselni, miért nem tettek ellene szinte semmit. Pedig nagyon egyszerű a magyarázat: a csengőfrász. Az ország lakosai rettegésben éltek, egy rossz mozdulat, vagy gondolat, és már mehettek is a gulagokra. Ezért teljesítettek mindent legjobb tudásuk szerint, és ezért volt megengedett minden Rákosinak és követőinek. Az ország vezetőjéről sok legenda kering azóta is, amelyeknek bár igazságalapja lehet, de nincsenek bebizonyítva. Ilyen a Független Kisgazda Párt igazgatójával, Kovács Bélával eltöltött vacsorájának története, mely szerint a két férfi először csak heccelte egymást, aztán egyre durvább sértéseket vágtak a másik fejéhez. A beszélgetést Kovács zárta, ezzel a kérdéssel: „Mátyás, Mátyás! Elnézlek és látom, hogy nincs nyakad. Mire fogom a kötelet kötni?”. Ez után eltelt pár hónap, Kovácsot elhurcolták a szovjetek, pedig valószínűleg semmit sem követett el.
Véletlen lett volna?
(Panulin Bogi)
