Már szinte megszámlálhatatlan díjával Marton Éva a legelismertebb hazai operaénekes. Karrierje során az egész világot bejárta, mindenhol teltházas koncerteket adott, évtizedekig volt a csúcson. A jövőre nyolcvanévesen visszavonuló Kossuth-díjas énekessel, a Zeneakadémia professzor emeritusával, a Nemzet Művészével, a Magyar Művészeti Akadémián beszélgettünk. Fel kell menni a hamuban sült pogácsával a Himalájára, és mindent meg kell tenni, hogy minél több ideig maradjunk ott.
Az Opera magasművészet, tehát azt gondolnánk, hogy csak egy bizonyos értő közeget szólít meg. Hogy tudná ajánlani azoknak, akik korábban még nem jártak egy előadáson sem, egyáltalán szabad-e mindenkinek operára menni?
Egy kis előkészítő munka után mindenki fogékony lehet rá. Szerintem, ha valaki kicsit is értelmes, vagy értelmesnek tartja magát, és már gyerekkorában is odafigyelt a világra, akkor az operára is vevő lehet. A gyerekek egyébként is többet látnak, hallanak és éreznek, mint mi, felnőttek gondoljuk. Élvezni fogják, hogyha megfelelő darabra ülnek be és megfelelően fel vannak készítve rá – elég csak egy picit, egy kis beszélgetés előtte, hogy mit fognak látni, hogyan figyeljetek rá oda és hasonlók. De erre azért szükség van.
Bár engem például senki nem készített erre a pályára, magamtól jöttem, és hányan vagyunk még így művészek, akik autodidakta módon belecsöppenünk valamibe és felkelti az érdeklődésünket! Aztán utánanézünk, és elkezdünk dolgozni.
Egyébként pedig az Opera pénztára nyitva van, csak oda kell menni, ki kell választani azt, ami megtetszik. Persze nem Wagnerrel vagy Strauss-szal kell kezdeni. Elsősorban érdemes szülők, barátok, tanárok tanácsára hagyatkozni.
Hogyan fogalmazná meg azt az érzést, ami az operát körüllengi, mi ez az élmény?
Az opera az az összesített művészet. A zene, az éneklés, a jelmezek, a díszlet, a világítás és egyáltalán az a kontakt, hogy ennyi ember egymással közösen tud dolgozni egy időben – mert ez a lényeg. Minden előadóművész a pillanatnak és az emlékezetnek él.
New York-ban énekeltem az 1980-as években, akkor volt 100 éves a Metropolitan Opera, csináltak egy hatalmas gálát ebből az alkalomból, a televízió is közvetítette. Én nyitottam meg az estet, az „új századot” Puccini Turandojának a nagyáriájával. Ott voltam a színpadon teljesen egyedül, lent a Metropolitan zenekara, James Levine dirigált. Nagyon jól sikerült, és ennek az volt az eredménye, hogy egy iskolából 800 levelet kaptam.
Az egyik pedagógusuk ugyanis azt a feladatot adta a diákoknak, hogy nézzék meg a tévében a nyitógálát, és írják le, rajzolják le a hozzáfűződő élményeiket. Gondolkozzanak rajta, hogy mit láttak, mit észleltek, miért volt érdekes. Még mindig megvannak a levelek. Senkinek nem volt negatív véleménye. Éreztem már ott is, hogy a közönséget megfogtam – egy előadóművész tudja ezt, felismeri, ha együtt érez a közönség azzal, amit abban a pillanatban produkál a színpadon. Azt viszont nem vártam, hogy az egész iskola fog írni, ez egy szenzáció volt akkor.
Előfordult olyan a karrierje során, hogy egy operára nem fogékony közönségnek kellett énekelnie?
Nem, olyan még nem volt, és nem is lesz, már nem éneklek, mert visszavonultam. Azt mondtam, hogy egy bizonyos kor után már nem szabad felmenni a színpadra. Akkor már az embernek a háta picit meghajlik, a levegő már nem az a maximális, ami régen volt, a technika sem olyan. A szervezet kezd csak-csak lassabb lenni, ez egy normális folyamat. A férjem orvos, és ő állandóan figyelt engem. Én nagyon sportos voltam, a mai napig is az vagyok, de már nem úgy, ahogy régen – válogatott röplabdás voltam! Csapatban játszottam, tehát tudom, hogy mi a csapatmunka, mindig, mikor a színházban egy asztalt arrébb kellett vinni, akkor én megfogtam a másik végét. Hiába voltam a főszereplő, hiába a díva, meg minden, amit rám aggattak. Nem érdekelt, én közösségben nőttem föl, közösségben dolgoztam mindig is. Sose gondoltam, hogy én több vagyok vagy kevesebb, mint a többi ember. Soha nem tartottam ennyire nagyra magam.
De a lényeg az, hogy én nem találkoztam még olyan közönséggel, akik nem voltak értőek. De itt is nagyon fontos a személyiség. Bejövök, és a kérdés az, hogy valakit rögtön meg tudok-e fogni vagy sem. A személyiségemmel, az őszinteségemmel, a tisztességemmel, a becsületemmel. Ez öt perc után kihallatszik. Mindig teltház előtt énekeltem, mindig emeltáras jegyeket árultak a koncertjeimre az egész világon. Gyakran mondtam is a férjemnek, hogy még mit adjak oda, lehúzzam a bőrt magamról? Kifizetnek szegények egy évadnyitó előadásra 1000 vagy 1500 dollárt. Jézus Mária, ne is beszéljünk erről!
Én nem énekeltem olyan helyeken, ahol mondjuk egy fiatalokból álló együttes fellép, mert kell nekik az a 20-30 000 Ft. Mindig odafigyeltem erre, és vigyáztam, hogy hogyan kezdem el a pályámat építeni. Az én esetem és példám itt rossz példa, mégis nagyon követendő. Olyan értelemben, hogy tudatosan építettem föl azt, ami vagyok és akivé lettem. A szerepek megválasztását értem ezalatt.
Az opera közönségét mindig elegáns öltözetű emberekként képzeljük el. Ön találkozott már olyannal, hogy valaki nem „megfelelő” ruhában érkezett egy előadásra? Ez zavaró a művészeknek?
Nem, egyáltalán nem. A lényeg az számomra, hogy van ott valaki, és hallgatja. Most volt az 5. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny, hála Istennek, mindennek ellenére lement, nagyon boldogok voltunk. Nem akartam csalódást okozni a jelentkezőknek, minden második évben megrendezzük, rengetegen ezekre hónapokon keresztül készülnek, rakosgatják össze a kis pénzüket. Nem lehet nekik azt mondani csak úgy egyszerűen, hogy nem rendezzük meg, nem lehet csalódást okozni a fiataloknak. Nekem mindig is sokat jelentett egy ígéret.
De a lényeg, hogy ott voltam bent az Operában azoknak a fiatal művészeknek a gálaelőadáson, díjátadásán, akik nyertek. Ilyenkor ki van világítva a teljes nézőtér, különben sötétség lenne, nem látnék semmit, csak a karmestert legfeljebb. De nem is pásztázok egyébként, nem szúrok ki egyes embereket soha, hanem a közönség felé, egészen hátra, az utolsó sorig szeretném, hogy eljusson a hangom. Ott láttam meg egy rövidujjú inget és rövidnadrágot viselő férfit. Nem voltam megbotránkozva, hanem azt mondtam, hogy biztos betévedt az utcáról, fogalma se volt az egészről, csak be akart jönni, meg akarta nézni az Operát. De jó! Legalább majd visszajön legközelebb is. Örülhet neki, hogy ilyet látott.
Mindig is így gondolkozott erről?
Nem, az én véleményem is teljesen megváltozott, régen felháborodtam, ma már nem. Azt gondoltam, hogy nem illik, adja meg a tiszteletet, hogyha bemegy. Nem az épületnek, hanem annak a közönségnek, akivel együtt hallgat vagy lát, élvez egy előadást, a partnerének, akivel érkezett. Egy ilyen előadás nekem sosem volt hétköznap, akár előadóként, akár nézőként.
Érdekes, én mindig azt hallom, és azt gondolnám, hogy inkább a fiatalabb generációknak a szokása alulöltözve érkezni, hogy régebben ez annyira nem volt jellemző.
Hát látja, nem volt annyira fiatal ez a férfi sem. Még mindig a szemem előtt van az arca, megjegyeztem, de már nem ismerném föl. De nem lényeges ez, csak az, hogy bejönnek, leülnek, meghallgatják, ha nem is az egészet, de legalább egy keveset, az is valami. Talán visszajönnek.
Az interjú elején beszélt arról, hogy a fiatalabbaknak érzékenyítő jelleggel csinálnak előadásokat. Máshol az operában megjelenik az, hogy a közönség összetételéhez vagy igényeihez alakítják a repertoárt?
Nem, teljesen más eljárás és elbírálás alapján működik ez, de természetesen mindig keressük a népszerű darabokat, amikre szívesen bejönnek. Más a közönsége különböző daraboknak, nem csak itthon, Magyarországon, hanem külföldön is. Egy Straussra vagy egy Wagnerre sokkal koncentráltabb, sokkal figyelmesebb közönség jön be. Németországban például tudják kívülről a szöveget, ha ott valaki eltéveszt egy Der, Die, Dast, akkor felszisszennek, annyira tudják grammatikailag. Olaszországban ugyanez van, sokkal igényesebbek, elvárják, hogy kapjanak valamit.
Változik az opera?
Mindig változik. Én 1972-ben mentem ki Németországba, az egész repertoáromat, amit megtanultam, azt ott, Frankfurtban, majd később Hamburgban szereztem. Nagyon hálás vagyok, mert ők játszottak olasz, francia operát, barokkot, nagyon sok Mozartot természetesen, és mindig mindent eredeti nyelven.
Abban az időben Magyarországon még csak magyarul énekeltek az énekesek, és engem borzasztóan bántott a rossz fordítás, az a fajta, aminél nem passzol a ritmushoz vagy a hangsúlyokhoz a szöveg.
Ezt fiatal pályakezdőként felismerni, kritikusan vizsgálni bátor dolog lehetett. Mások is hiányosságként élték ezt meg abban az időben, foglalkoztak ezzel?
Nem tudom. Elég magányos farkas voltam, aki figyel, aki összegez, aki átveszi a jó dolgokat, vagy azt mondja, hogy nem, ez nekem nem kell. Elemző vagyok a mai napig. A Zeneakadémián volt egy bizonyos dalmennyiség, amit meg kellett tanulni minden évben. Mindig a dupláját, tripláját tanultam meg. Nekem az élvezet volt, hogy leültem a zongorához és kerestem, átnéztem. Elkezdtem fordítani, hogy értsem, hogy miről van szó, így észrevettem, hogy mi a férfinek való, mi a nőnek. Most már erre sem figyelnek oda a tanárok meg az előadók, ma már énekel női énekes olyan dolgot, amiben nő mondja nőnek, hogy „Istenem, hogy imádlak”. Keverednek ezek a dolgok, nem figyelnek annyira erre.
Miután végzett a Zeneakadémián, négy évet eltöltött itthon, az Operában, és bár egyértelműen sikeres időszak volt ez, egy korábbi interjúban mégis azt nyilatkozta, hogy azért ment el ’72-ben Frankfurtba, mert nem kapta meg azokat a lehetőségeket, amikre érdemesnek érezte akkor magát.
Ezért is. Fontos, hogy ez nem politikai elhatározás volt, hiszen soha nem gondoltam arra, hogy disszidáljak, hogy csak úgy elhagyjam a hazámat. Nekem a haza még Petőfi és Arany János hazája, a mai napig is. Nálam ez egy szent szó. Én européernek és világpolgárnak hiszem magam a művészetemben, az emberségemben, ami én vagyok, abban viszont én mindig Magyarországot képviselem, és úgyis viselkedtem külföldön, olyan interjúkat adtam. Én soha, a legsötétebb kommunizmusban – ami a pályám alatt már nem volt, mert kádárizmus volt már – sem mondtam soha semmi rosszat Magyarországról. Mert mindig azt mondtam, ez úgyis megváltozik majd, és meg is változott hál’ Istennek!
Visszatérve egyébként, a magyarországi lehetőségeimmel kapcsolatban inkább az volt a helyzet, hogy engem nagyon zavart, hogy sok idős énekes volt, akik – természetesen joggal – ragaszkodtak azokhoz a szerepekhez, amiket évek óta énekeltek, teljesen azonosultak vele.
Én nem tudtam várni, a fiatal az nem vár, a fiatalságban robbanóerő van, az azt mondja, hogy most akarom megcsinálni, és ha nem kapok elég feladatot meg lehetőséget, akkor keresek máshol, nekem ne dirigáljon egy ember se. Ilyen voltam és ma is ilyen vagyok. Mert ha bent vagyok a színházban vagy egy előadóteremben, én szabad vagyok, szabadon akarok tanítani és dolgozni, azt akarom átadni, ami a diáknak megfelelő, amit közösen megbeszélünk.
Ha akkor ’72-ben ez Önben nem fogalmazódik meg, vagy nem kap olyan lehetőséget, ami lehetővé teszi, akkor vajon tudott volna hasonlóan sikeres pályát befutni a fiatalon külföldre költözés nélkül?
Soha. A mesében is az van, hogy a gyerek elindul a batyujában hamuban sült pogácsával megnézni a világot, és megtanulja a mesterséget. Ezt magamtól én sem tudtam volna megtenni, kellett, hogy hatások érjenek. Új emberekkel találkoztam, olyan események történtek, amiket itt nem tapasztaltam volna meg.
Szükségünk van arra, hogy színesek lehessünk, hogy tudjuk reflektálni azokat a benyomásokat, amiket kapunk.
Akkor a tehetség mellett ez is egy olyan összetevője a sikeres művészetlétnek, ami elengedhetetlen?
Nagyon fontos. A figyelem, hogy más hogy csinálja, hogy jön össze egy előadás, hogy alakul ki az egész.
Engem is állandóan figyeltek mások – nekem a színházban az első bejáró, ahol a művész be szokott jönni, soha nem volt üres, két oldalt álltak az énekesek, nagyobbak is. Néztek negyedórát, utána elmentek. Mindig szépen kértem az ügyelőket, hogy ne engedjék meg nekik, olyan rossz érzés, hogy ott állnak két méterre tőlem, és nézik, hogyan levegőzöm, hogy izzadok, hogy dolgozom. De nem lehetett megállítani, mindig tele volt, de olyan nevek álltak ott, hogy atyaisten! Én mondjuk soha nem mentem máshoz, érdekes.
De miért?
Mert tudtam, hogy ha engem zavar, akkor mást is zavar, és ezt nem akartam. Illetve én ritkán kaptam olyan partnereket, akiktől tudtam volna tanulni. Nem álltak már azon a fokon, ahol én. Belenéz az ember a másik szemébe és látja az érdektelenséget. Úgy voltak ott, mint egy fababa.
Ilyen tekintetekkel sokszor találkozott?
Előfordult. Nem volt reakció, nem volt viszonzás.
Ez nem tette magányossá?
Az életem az magányos volt, ha lement a függöny. Viszont amikor bent voltam a színházban, akár a próbán, akár az előadáson, akkor sohasem. Ott dolgoztam, együtt éltem a többiekkel. De az életem az magányos volt: család, színház, család, színház. Ez mindig is így volt.
Maradt Önben emiatt hiányérzet visszatekintve?
Négy ember munkáját elvégeztem. Ez a magányosság amiatt is volt, mert én nem kívántam tenni ellene. Mindig megkérdeztem az igazgatót, hogy muszáj-e elmenni a partira, ha vacsorát szervezett. Ha elmentem, akkor volt egy kis small talk, megettem az ennivalót, majd mondtam, hogy fáradt vagyok, és indultam is haza. Engem nem lehetett partikra cipelni, egyrészt a férjem otthon volt, mármint itt Európában, a gyerekekkel, és az ő iránta való érzelemből sem akartam ott virgonckodni. Másrészt meg nem éreztem jól magam, mit csináljak vadidegen emberekkel?
Szokták mondani, hogy van a pályáknak egy csúcsa. Ez belülről nézve egy létező dolog, lehet ezt érzékelni?
Igen, és a csúcsot megtartani a legnehezebb. Ez olyan, mint amikor az ember megy fel a Himalájára, és a hegyen találkozik emberekkel, akik segítik vagy hátráltatják a munkáját. Általában a kritikusokat meg a rosszindulatú embereket, azokat nem szabad elolvasni – én soha nem tettem régebben, csak egyszer-kétszer, és akkor is megbántam.
Tehát megyek fel a hegytetőre, és amikor végre felérek, akkor ott ritkább a levegő. Egyedül vagyok, nagy tisztaság vesz körül és ez borzasztó jó érzés. Megpróbál az ember a lehető legtovább fent maradni. Aztán valamikor a pályának van egy lefelé fordulása, akkor se mindegy, hogy teszem meg: zuhanórepüléssel vagy pedig szépen, lépésenként. És akár hiszi, akár nem, ugyanazokkal az arcokkal találkozol lefelé is, azok még mindig ott vannak.
Ők nem tudtak feljutni?
Nem, és ez most egy konkrét példa volt. Sokan nem jutottak fel arra nívóra. Én ott fönt évtizedekig voltam, és mindig megvoltak azok a partnerek, akikkel szívesen dolgoztam. Minket úgy választottak már össze a Három Tenorral, tehát természetesen Placidóval, Pavarottival és a Carrerassal. Állandóan velük énekeltem, nem akarok nevekkel dobálózni, de rajtuk kívül is voltak még mások. Kiválasztották ezt a hármast, tudták, hogy nagyon kevés próba kell. Megkaptuk a koncepciót, dolgoztunk, és kész volt a darab, és nem kerül több pénzbe a színháznak a próba.
Azt is egy korábbi interjúban mondta, hogy volt egy olyan időszak, mikor minden hónapban volt egy premierje, bemutatója.
Meg lehet szokni…
Ez azt jelentette, hogy folyamatosan tanulnia kellett. Amikor ilyen magas hőfokon ég az ember sok ideig, és ennek egyszer vége, az nem egy borzasztóan rossz érzés, egy üresség?
A vége felé a férjemmel, aki a menedzserem, azt mondtuk, hogy a csúcson hagyjuk abba. Időben kezdtünk el gondolkodni azon, hogy mi lesz, hogyha ennek vége. Amikor Batta András, a Zeneakadémia akkori rektora felkért 2005-ben az ének tanszék vezetésére, akkor azt mondta a férjem, hogy tessék, a sors megadta neked ezt az alkalmat, fogadd el, lépj vissza szép lassan. Az összes szerepemet, amik alá voltak akkor írva, azt még megcsináltam, de utána többet nem vállaltam.
Az idős, sikeres művészeknek feladata-e, hogy tanárrá váljanak?
Hozzám mindig is jöttek oda kollégák, ha valamit nem tudtak megoldani, de úgy, hogy már régóta pályán voltak. Férfiak, nők, vegyesen, válogatás nélkül. Mindig mondtam nekik, hogy gyere, beülünk egy szobába, és ott megmutatom.
Aztán egyszer kérdezték, nem akarnék-e tartani egy mesterkurzust, szóval úgy volt azután, hogy amikor felléptem, akárhol a világban, akkor az áriaestem utána volt egy mesterkurzusom is. Később elkezdtek hívogatni énekversenyek zsűrijébe, azt is mindig elvállaltam. Ezáltal állandóan tanultam, mert ha az ember tanít, akkor tanul is. Mert hiába van sok minden, amit tudok, de tanítás közben rájövök olyan dolgokra is, amiket esetleg korábban nem használtam.
Egyszer Magyarországon tartottam mesterkurzust, és amikor mentem ki az ajtón a Zeneakadémián, az egyik volt professzorom megállított, és megkérdezte, hogy „Marton Éva, hogy tetszik a tanítás?” Mondtam neki, hogy gyönyörű, kinyitni az embereket, rámutatni arra, hogy egy frázisnak hol van a tetőpontja, hogy kell befejezni, vagy dinamikailag hogy kell valamit előadni, egy szöveget hogy kell értelmezni… Nagyon élveztem. Mondta, hogy „vigyázz Marton Éva, nehogy szenvedéllyé váljon!”
Vannak olyan hivatások, amiket nem lehet szenvedély és szeretet nélkül csinálni. Nagyon szép egy irodai munka, jól meg lehet belőle élni, de én például nem tudnék, ápolónő se, vagy pincér se lettem volna soha, fejéhez vágnám a vendégnek a tányért, hogyha nem ízlik neki az étel. Keresni kell, hogy az embernek mi felel meg, mi az, amit szeret.
Szokták mondani, hogy bárki meg tud tanulni énekelni. Ez igaz?
Festeni és rajzolni is meg tud bárki, mindent meg lehet. Nyilván a teljesen kétbalkezesnek én hamar megmondom tanárként, hogy jobb lenne valami mást csinálni. Szerintem nagyon fontos az, hogy mindig tisztességesek legyünk a diákokkal szemben. Akik kettest vagy hármast kaptak az első félévben – ilyen egyszer vagy kétszer fordul elő csak –, azokat mindig magamhoz vettem a második félévre. Azt mondtam a tanároknak, hogy én szeretném eldönteni, hogy tényleg nem ide valóak-e, az már az én feladatom. És ha tényleg nem, akkor bizony le kellett ülni, és meg kellett mondani, hogy kis szívem, befejeződik. Menj át valahova máshova! És nagyon sokan a megköszönték.
Mindig azt várják a diákok, hogy mindent megtanulnak az egyetemen. Nem! Csak egy kóstolót kapnak, de az igazi tanulás az az életben kezdődik, amikor már élesben mennek a dolgok.
Éppen emiatt harcolok régóta: igenis, kéne a Zeneakadémiának egy posztgraduális képzést csinálnia, mert ezek az énekesek még nem készen jönnek ki az egyetemről. Rögtön színpadot kellene adni a tehetségesebbeknek. Dolgoznék velük, egy Opera stúdióra lenne szükség. Eddig nem tudtam elérni, pedig én vagyok az Operaház főtanácsadója.
Mi lehet ennek az oka?
Anyagi dolgok, érdektelenség. Az énekversenyeken világon mindenfelől olyan énekesek jöttek ide, akiket legszívesebben itt tartottam volna, adtam volna munkát nekik. Mehettek volna fel egyből a színpadra, mert akkor tud csak valaki fejlődni. Az nem elég, ha csak olyan picurka szerepeket kapnak, hogy be kell mondják, hogy: „A csendőr megérkezett!” Viszont, ha egy komolyabb feladatot adunk nekik, leterheljük őket, az már ér valamit.
Számos elismerést nyert…
Igen, rengeteg van. Jöttek, nem kértem őket.
Mit jelentenek ezek önnek?
Elismerést.
Semmi többet? Vannak, aki ebből messzemenőbb következtetéseket vonnak le.
Nekem elég ennyi. Az elismerés nagyon fontos, és nem csak a díjakból, hanem a tapsból is megnyilvánul, hogy a közönség szeret.
A fiatalként maga elé tűzött céljait sikerült elérnie? Mikor?
Elértem, szerepekkel. A Metropolitanben én kezdtem az őszi nyitógálát, ami a legnagyobb rang, a premier. Aztán mentem énekelni Argentínába, Buenos Airesbe. Utána voltam Chicagoba, majd a Fülöp-szigeteken. Először játszottunk operát a közönségnek 1979-ben ott, az emberek sosem hallottak korábban élő előadást arrafele.
Az ember észreveszi, amikor a legsikeresebb éveit éli?
Amióta befejeztem a Zeneakadémiát, én nem tudok kudarcról beszélni. Mert amit én idéztem elő, hogy lemondtam egyszer előadásokat, mert egy nagy, külföldi lemeztársaság mást rakott a helyemre, és azt mondtam, hogy nem, köszönöm, én ide többet nem jövök, azt se kudarcnak éltem meg. Inkább annak, hogy ébredj föl, te se tudsz mindenkivel dolgozni! Büszkén én mindig úgy tartottam, hogy egy magyarnak csak eltörik a gerince, de nem hajlik meg senkinek sem. Volt bennem egy erős tartás mindig.
Jelenleg professzor emeritusként tanít a Zeneakadémián. Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
2023-ban leszek 80 éves, és akkor abba akarom hagyni a tanítást. Az, hogy ez mennyire fog megvalósulni olyan értelemben, hogy nem járok be rendszeresen, azt nem tudom. Már most is csak mesteres növendékeket vállalok, mert tudom, hogy már nincs olyan sok évem hátra. Nem készülök a halálra, és nem foglalkozok ezzel a gondolattal, de úgy érzem, hogy van egy pont, ahol abba kell hagyni, vissza kell vonulni szép csendben.
Lesz egy nagy születésnapi koncertem jövőre, június 18-án, ahol elbúcsúzok. Jönnek külföldi énekesek, az én növendékeim és fellépnek. És bejöhet bárki, akár rövidnadrágban is.
(Velek Domonkos)
