Sokan úgy vélik, hogy a zene és a tánc közelebb hozza egymáshoz az embereket. Lehetőségem nyílt arra, hogy Törökországban saját magam megtapasztaljam azt, hogy a zene, a tánc és a ritmus hogyan törli el a nyelv határait.
Szeptember végén néptánccsoportommal Törökországba utaztunk, ahol a „Turkish Paradise” nevű nemzetközi dal- és táncfesztiválon vettünk részt. A fesztivált magát az ország déli részén, a Földközi-tenger partján található Side óvárosában tartották, ami egy külön élmény volt, hiszen több ezer éves emlékművek között táncolni nem mindennapi dolog. A fellépést egy felvonulás előzte meg, minden csoport a maga nyelvén kezdett el énekelni. Varázslatos volt, hogy turisták és a helyiek is megállítottak bennünket, kérdéseket tettek fel, fotózkodtak velünk vagy éppen megkérdezték, milyen nemzetiségűek vagyunk, majd amikor megtudták, hogy magyarok, rögtön Attila, a hun vezér jutott eszükbe, vagy egy rövid kis mondóka: „török basa, nagy a hasa.”
A szállásunk Side mellett, a szintén tengermenti Alanyában volt, ahol elég meleg volt ahhoz, hogy amikor az időnk engedte, fürödhessünk a vízben. Egy nap az egyik kísérővel ki is úsztunk, és 3 barlangot is megnéztünk, az egyikben denevérek is laktak. A szálláson a turisták közelségében nem igen sikerült a helyiek kultúráját megismerni, de az egyik vacsora közben hirtelen hangos dobokkal, mindenféle csillagszóróval, énekelve és két hatalmas süteménnyel haladtak át az ott dolgozók az egész ebédlőn. Ezt egy hagyományos török zenére történő mulatság követte, amihez mi is csatlakoztunk.
Városnézésre is jutott idő, így már a fesztivál kezdete előtt eljutottunk II. Rákóczi Ferenc szabadságharc utáni menekült életének helyszínére, Rodostóba, mai nevén Tekirdagba, ahová reggel három óra körül érkeztünk. Egy pihentető alvás után Ali Kabul fogadott minket, aki a Rákóczi-ház gondnoka, egyben a Magyar Nemzeti Múzeum alkalmazottja. Ali úr el is vezetett minket a Rákóczi múzeumhoz, amihez az út a régi magyar negyeden keresztül vezetett. Szomorú volt látni, hogy egyes házak – amiknek történelmileg jelentőségük van – az összeomlás határán állnak. Az épülethez érve nem tudtuk, mit csodáljunk jobban, hiszen a ház előtt a Márvány-tenger látványa fogadott minket. Mikor pedig bementünk, rengeteg történelmi adat mellet egy gondolat ragadta meg a figyelmemet: Ali úr azt mondta, hogy a magyar és a török nép testvérek. A testvérek pedig szoktak veszekedni. Amikor harcokról és háborúkról beszélünk, akkor soha nem a két nép közötti viszályról van szó, hanem két vallás és életkép közöttiről. Elsőre is érdekesnek tűnt ez a gondolat, de később, amikor egy másik idegenvezető is hasonlóan beszélt a két nép közötti kapcsolatról, akkor még inkább felkeltette az érdeklődésemet.
Tekirdagban volt szerencsénk egy autentikus török helyen enni, amit a helyiek ajánlottak. Amint beléptünk a vendéglőbe, nagyon kedvesen fogadtak, még teával is megkínáltak. Az étel hihetetlenül finom volt és hogy az élmény teljes legyen, ki is próbálhattuk azt, hogy hogyan kell vágni a kebabot.
A fesztivál után eljutottunk Pamukkale városába, ami az UNESCO világörökség része. A város nevének jelentése „pamutvár”, ami a régióban termelt hatalmas pamutmennyiségről kapta nevét. Luxus márkák mellett a plázákban előforduló átlagos márkák is innen szerzik be a pamutot. A hófehér mészkőmedencék és az ókori város, Hierapolis felejthetetlen élményt nyújtott. A termálvizes medencék közül Kleopátra medencéjének vizével még arcot is moshattunk, aminek a jótékony hatását még mindig várom.
Egy hosszú és fárasztó út után végre eljutottunk Isztambulba. A városnézést a Szulejmán mecsetben kezdtük, ami lélegzetelállító volt. Az épület közel 53 méter magas, 1550-től kezdődően hét éven keresztül építették. A nagy bazáron át utunk a kék mecsetbe vezetett, ami úgyszintén különleges volt, nevét azokról a kék színű csempékről kapta, amik belső falait borítják. A mecsetek látogatása rendhagyó élmény volt, hiszen itt szembesültünk igazán a vallási és kulturális különbségekkel. Az imahelyen nekünk, lányoknak kendőt kellett a fejünkön viselni és le kellet venni a cipőinket. A reggeli történelem órát egy hajókázás követte a B2oszporuszon, ahol énekeltünk, táncoltunk és persze felcsendült a híres Hungária dal, az Isztambul is. A következő napot a nagy bazárnak szenteltük, ahol 5 óra kevésnek bizonyult a 60 utcás és 3000 boltos központnak. Volt lehetőségünk több teát és helyi édességet is megkóstolni és az alkudozás sem maradhatott ki, mondhatom; meg is dicsértek minket az árusok, hogy céltudatosak és határozottak vagyunk, ami az árakat illeti. Az utat egy hagyományos, kiadós ebéddel zártuk, tradicionális zenével a háttérben, ami tökéletes zárása volt ennek az élménydús útnak, ahol egy teljesen másik kultúrát ismerhettünk meg.
(Oláh Anna)
