Munkába menet a BBC kapuja előtt minden nap megkérdezte magától, hogy van-e joga George Orwell után belépni. Aztán az vigasztalta, hogy még Orwell se dolgozott százszázalékos lelkesedéssel. Nem úgy, mint ő, Ács Gábor, aki kamasz kora óta jár álomról álomra, médiumról médiumra. Mégis volt ideje egy kicsit duésnak lenni.
Mi a közös történeted a DUE-val?
Végzős gimnazista voltam, amikor megismertem a DUE-t. Ehhez egy emlékezetes nyári tábor fűződik. Lakitelekre költöztünk két hétre és nem hagytuk el a tábor területét, mégis minden nap készítenünk kellett reggeli újságot, RÉM-et, déli és esti krónikát. Az volt a cél, hogy ingerszegény környezetben is találjunk témát, beszélgessünk a másikkal, és így kitöltsük a műsoridőt. Dolgoztunk fiktív műfajokkal, képzelt riportokat gyártottunk. Nagyon emlékezetes számomra, mikor kimentünk evezni a Tisza-holtágra, olyan felüdülés volt, mint mikor Alíz eljutott Csodaországba!
Mit adott neked az egyesület?
Ott, ’91-ben sokan jó barátok lettünk, szerelmek is kötődtek, mondhatni intenzív volt a műsorkészítés. Van olyan, akivel még 27 év után is tartom a kapcsolatot, bár sokan nem maradtak a szakmában. Érzelmileg mindig közel állt hozzám a DUE, és amiért külön köszönet: a műfaji elméletet úgy megtanították, hogy legszebb álmomból felriasztva is pillanatok alatt érthetően tudom vázolni, mi a hír vagy a tudósítás.
Ennek ellenére csak egy nyáron vettél részt médiatáborban. Miért nem jöttél vissza?
Tudni kell, hogy szinte ezzel egy időben, 17 éves koromban egy szerencsés véletlen indította el a karrieremet a médiában. Kamaszkoromban az volt az álmom, hogy a Magyar Rádióban dolgozhassak, ennek érdekében meg is tettem mindent: egy este beszöktem a rádióba és ott összefutottam Rónai Egonnal. Kerek perec megmondtam neki, hogy én ott akarok dolgozni. Ő azt mondta, hogy jöjjek vissza egy kész riporttal. Másnap visszamentem egy Schütz Ila színművésznővel készített portréval, és szerencsémre épp Színházi Világnap volt, melyhez nem készült anyag a Rádióban. „Milyen jó, hogy ezt hoztad!” – mondták. Aztán olyan intenzíven kezdtem el ott dolgozni, hogy hajnali 3-tól hatig híreket írtam úgy, hogy előtte kettőig egy másik műsorban segédkeztem. Minden energiámat ebbe fektettem, és a Rádió munkatársa is maradtam 23 évig.
Más szerencsés véletlenek is segítettek pályád során?
Az egész újságírás egy nagyon nagy véletlen, de az ember segíthet egy-két trükkel, hogy a szerencséje megtalálja. Életem legnagyobb kalandja az volt, mikor a BBC-nél dolgoztam Londonban. 2004-ben ért el ez az addig megvalósíthatatlannak tűnő álom, de ha előtte nem tanulok angolul, akkor nem feleltem volna meg az állásinterjún. Hiszem, hogy öntudatlanul megyünk afelé, amiről álmondunk, mert ha nem álmodunk, akkor mifelé mennénk?
Jelenleg mivel foglalkozol?
Ötödik éve az Euronews televízió szerkesztő-újságírója vagyok, és megint egy véletlen: mikor a BBC-hez kerültem, a munkába állásunk előtti hónapban tanfolyamokon kellett részt vennünk, ahol ún. broadcast journalist végzettséget kaptunk, ezt elfogadták az Euronewsnál is. De nem csak ezt köszönhetem a BBC-nek, egy szó szerint is maradandó emlék az, hogy a belépőkártyánk hátuljára kulcsfontosságú üzeneteket írtak, amelyekről ma is úgy gondolom, hogy olyan alapelvek, melyekkel ha valaki rendelkezik, akkor bármelyik ország bármilyen sajtótermékénél dolgozhat, nem tudják kibillenteni abból a tudatból, hogy milyen egy igazi újságíró. Ezek így hangzanak magyarul: „Függetlenek vagyunk, nem részrehajlók, és őszinték!”
Miért éri meg újságírónak lenni?
Intenzív helyzeteket rejt, de egy szóval csak annyi: szenvedély. Hisz te mutatod meg, amit a közönség látni akar, te találkozol azokkal, akikért ők rajonganak. Ahogy Erdei Klári, a Magyar Rádió volt műsorvezetője mondta egykor: „Más szórakozásból jár oda, nekem meg fizetnek azért, hogy ott legyek.”
(Novák Henrietta)
