Elakad a lift. Beázik a mosdó. Nyár van és elviselhetetlenül meleg. Ventilátor csak a vállalatnál van, a vezérigazgató irodájában. A minisztériumból küldték azt is. A falak vékonyak, áthallatszik a veszekedés. Kovácsék azon veszekednek, hogy a férj már megint Kinizsi sör mellett nézi a meccset. Fiuk, a hétéves Pistike unatkozik. Az alsó szomszéd néni veri a gázcsövet, mert a hétéves Pistike unalmában a kanapéról a parkettára ugrál. Padlószőnyegre még nem volt pénz, majd következő hónapban. Bezzeg a Zsuzsiéknál Somogyaszalón! Onnan még a földvári SZOT-üdülő sincs olyan messze…
A második világháború alatt Budapest házállományának jelentős része megsérült, sok teljesen megsemmisült. (A kb. 35.000 lakóépületből 29.337 sérült meg!) A hatvanas években könyvek, cikkek százai jelentették ki, hogy a „lakáskérdés” a magyar társadalom egyik legjelentősebb problémája. Nem volt annyi lakás, ahány családnak szüksége lett volna rá, ez pedig magával hozott egy idegőrlő társadalmi kényszerszokást, a társbérleti rendszert.
Akinek foglalkozásához mérten és szükségleteihez képest nagyobb lakása volt, a kritikus lakáshiány korában kénytelen volt befogadni olyanokat, akiknek máshol nem jutott lakhely. Ez azt jelentette, hogy a lakások bizonyos részeit közösen használták, a szobákat pedig külön-külön.
„Egymáshoz nem illő. egymás életformájába beilleszkedni képtelen emberek össze- kényszerítése egy lakásba, amely soha, semmilyen formában nem lehet otthon” – fogalmazott már 1946-ban a sajtó. Az újságírónak igaza volt. Ehhez hasonló beszámolókat közöltek a korabeli lapok: „(…)összeférhetetlen emberekkel kellett lakásomat megosztanom, amelyben most én nem találhatok otthont és nyugalmat, Az asszony beteg, a férfi tüdőbajban szenved. Míg én részvéttel vagyok irántuk, ők engem semmit sem kímélnek; fürdőszobámat, pincémet kisajátították,(…) pihenni (…) sohasem tudok. Villanyszámlájukat nem rendezik! Elkeserítő helyzetemen még az sem enyhít, hogy már a sötét ablaktalan cselédszobában húzom meg magam, ha egy kis nyugalmat akarok. Sürgős, segítségre van szükség, mert ez a helyzet nem tartható fenn sokáig.” (Szabad Szó, 1947.február 11.)
A fokozatosan puhuló Kádár-diktatúra 1960-ban lakásépítési tervet hirdetett meg a fővárosban. Évtizedekre előre eldöntötték, hogy hol, mely külterületeken, vagy épp milyen belső, középkori városrészek, vagy később kialakult nyomortelepek helyére építenek fel lakótelepeket. Bár a korszakban a lakótelepek Nyugat-Európában is népszerűek voltak, Magyarországon kizárólagos lakásépítési formává váltak, számtalan problémával.
A Kádár-rendszer történetének legnagyobb lakótelep-építkezése Újpalotán folyt, amelyet a kertvárosias Rákospalota mellé húztak fel (többek között egy századokkal korábbi temetőre), 65.000 teljesen új, a kerületben idegen lakót pedig néhány év alatt költöztettek be. Jellemző, hogy a kerületi tanácsnak a korabeli dokumentumok szerint csak annyi beleszólása volt az állami döntésbe, hogy kérhették, ne Páskomliget legyen az új telep neve, hanem Újpalota. Nem kérdezték meg őket, szükségük van – e több, mint félszázezer új kerületi lakosra.
Eltűnt Óbuda és Rákosfalva falusias, családi házas övezetének jelentős része. Például a mai Aquincum és Örs vezér tere környékének néhai parasztházait lebontották, családjait kitelepítették, és mementó nélkül tízemeletes házakat, bevásárlóközpontokat építettek fel a helyükre. Alig maradt felvétel az építkezéseket megelőző korszakból!
Nagyon sok panellakó sokkal nehezebb körülményekből – például lebontásra ítélt, komfort (víz, gáz, villany) nélküli házakból érkezett a telepekre – , ami miatt valódi megváltás volt számukra egy saját (!) lakás, ahol van meleg víz, konyha, fürdőszoba, stb. De magukkal hozták szociális, lelki problémáikat is, amelyeket aztán továbbörökítettek gyermekeikbe, unokáikba.
Hiszen hiába volt saját lakásuk, ha közben a családok beleőrültek abba, hogy szabadidős lehetőségek és fejlett infrastruktúra híján egész nap a munkahely és a lakás között ingáznak, és lényegében megnyomorítja őket az unalom. Ritkán volt hely családi, közösségi tér kialakítására, egyre – másra maradtak el a korábban jellemző közös vasárnapi ebédek.
A lakótelepi gyerekek élete volt a legnyomasztóbb: Csöregh Éva pedagógus számtalan olyan történetet jegyzett fel, ahol a nebulók arról számolnak be, lényegében nem éri őket élmény, minden nem iskolában töltött napjuk napirendje a felkelés – mosakodás – tv- nézés – (esetleg foci a téren) – leckeírás – lefekvés tengelyen mozog. Nagyon sokszor magatartásbeli problémák alakultak ki náluk, elkallódtak, sokan az ital és az ún. szipuzás (kábítószer-fogyasztás) felé fordultak.
Mindehhez hozzájárult, hogy sokszor félkész állapotban adták át a lakásokat: elromlott a lift, bent rekedtek a lakók, megjelentek a patkányok és a csótányok a lakásokban, a hevenyészetten összecsatlakoztatott vízvezetékek pedig megrepedtek, gyakori csőtöréseket és beázásokat okozva, ezzel pedig különböző lakókat összeugrasztva. Időnként a cementet is kispórolták a derék munkások a falakból: a mi lépcsőházunkban szinte minden lakásban leomlott az álmennyezet, nálunk egyszer éppen karácsonykor.
Magyarországon az 1980-as évek közepén tetőzött az öngyilkosságok, válások, az egy főre jutó alkoholfogyasztás aránya. Mindennapos volt a családon belüli erőszak, mivel a társadalom kizsigerelődött, a családfők sokszor több műszakban, több munkahelyen dolgoztak. A ma már megmosolyogtatónak ható Szomszédok – sorozat Vágási Ferije és egyéb szereplői tipikus karakterek: a panaszkodás, a lemondás, a folyamatos pesszimista jövőlátás a rendszerváltás idején az emberek mindennapjainak szerves részét képezte. Ezen pedig a szűk panellakások – melyeket a vasbeton alakíthatatlansága miatt átalakítani sem lehetett – nem segítettek.
A világ változott, a lakáskörülmények is megváltoztak. Ma nagyjából a magyar társadalom 20%-a él panelházakban. Közülük egyre több az értelmiségiek aránya, mivel a lakások értéke fokozatosan nő. Ugyanakkor szinte álomszerű, hogy az albérlet-és lakásárak mellett (főképp Budapesten) egy átlagos huszonéves, egyetemista, vagy friss diplomás pár meg tudjon fizetni egy panellakást. Ki tudja, talán egyszer tömegesen felújítják az egykori fekete bárány – házakat és kifejezetten előkelő otthonnak számítanak majd?
Lami Krisztofer
