Stermeczky Zsolt Gábor: “Nem tagadom, a zenekritika szubjektív”

Stermeczky Zsolt Gábor: “Nem tagadom, a zenekritika szubjektív”

Általában minden embernek van véleménye a dolgokról, legyen az könyv, ember, étel vagy éppen a zene. Viszont vannak szakemberek – a kritikusok –, akik el tudják kezdeni, illetve segítik gondolatmenetünket, vagy éppen más megközelítésből mutatják be az adott dolgot. Lehetőségem volt Stermeczky Zsolt Gábor zenekritikust és költőt kérdezni kritikusként adatott feladatairól, a véleménykülönbségekről, a szakma nehézségeiről, zenéről és készülőben lévő publikációjáról.

Pontosan mit csinál, mi a feladata egy zenekritikusnak?

A legprofánabb válasz az, hogy a zenekritikus feladata az, hogy zenéről írjon, de ennek a hangneme, a mélysége, a terjedelme nagyon sokféle lehet, leginkább talán attól függően, hogy milyen közeghez beszél. Ugyanakkor – sok más mellett egzisztenciális okokból – szerintem nagyon ritka az, hogy valaki csak zenekritikus legyen. Az általam nagyon tisztelt – és 2013-ban elhunyt – Sebők János például úgy volt szakzenei újságíró, hogy közben a kilencvenes években ifjúsági lapok szerkesztőjeként, élete utolsó éveiben pedig a Népszabadság munkatársaként dolgozott.

Szerinted milyen szerepe van a társadalomban, miben segít az embereknek?

Ez is attól függ, hogy a társadalom melyik szegmenséhez beszél az adott kritikus. Ha magához a zenei szakmához, akkor talán könnyebben lehet ráhatása arra, hogy a későbbiekben mi kerül ki a szakma kezei közül, vagy akár az is megtörténhet, hogy eleve kikérik a tanácsát, de ezt is nyilván zenésze és nyitottsága válogatja, ki hogyan reagál a kritikára. Hadd tegyem rögtön hozzá, hogy szerintem ebben az esetben előnyös, ha a kritikus jó kapcsolatot ápol a zenésszel, mert úgy egy negatív kritika is könnyebben elfogadható. Egy másik lehetőség, hogy a kritikus inkább a közönséghez beszél, az ő ízlésüket szeretné formálni. Szerintem ez az a kategória, ami itthon jóval népszerűbb, első sorban talán Puzsér Róbertnek köszönhetően. Az ő dörgő hangú kritikái – olykor talán a látszat ellenére – jellemzően nem ahhoz szólnak, akiről beszél, hanem ahhoz, aki hallgatja, hogy mit beszél. Azt pedig a népszerűsége igazolja, hogy a közönség egyébként rettentő módon ki van éhezve arra, hogy valaki ilyen lendülettel tudjon nekik beszélni a zenéről, adott esetben az ordibálásig fokozóhangnemmel és a véleménykülönbségekkel együtt is.

Milyen formában jelenteted meg ezeket a kritikákat (például videós vagy blog)?

Inkább a hagyományos írott formák híve vagyok, de ez valamennyire a lustaságomból is fakad, na meg talán abból is, hogy elcsíptem egy olyan korszaknak a legvégét, amikor az írott zenekritikának még volt egy bizonyos fokú presztízse (merthogy ma már nem nagyon van): az első komoly médium, ahova írhattam – 2011 környékén – az akkor még műköQuart volt, a politikai váltás előtti Origo zenei aloldala. Oda írni nekem akkor hatalmas megtiszteltetésnek számított.

Egyébként sem vagyok arról meggyőződve, hogy a zenei kritika műfaja igényli azt a vizualitást, amit egy videó nyújthat,

hacsak nem tágítjuk ki a zene fogalmát a showbiznisz, a popkultúra, és hasonló irányok felé. Egyelőre úgy érzem, hogy ez túl nagy falat lenne nekem, de elviekben nem zárom ki a lehetőségét. Bár akkor már inkább jobban foglalkoztat a podcastolás.

Mi a metódusa egy-egy ilyen kritika elkészülésének? Milyen szempontok alapján írsz kritikát?

Én egy elég intuitív ember vagyok, szóval nehéz ezt pontosan körülhatárolni. Ami biztos, hogy mivel eddigi életem során rengeteg zenét hallgattam, elég tudatosan törekszem arra, hogy egy-egy kritikában – persze csak amennyire a téma engedi – hivatkozzak ezekre. Lehet, hogy ez a szakbarbarizmusnak egy nagyon sajátos megnyilvánulása, de nekem ezek a zenetörténeti kontextusok nagyon fontosak. Ráadásul valahol a világ egyik legegyszerűbb dolgának gondolom ezt a folyamatot: meghallasz egy zenét, ami emlékeztet egy másik zenére, és azonnal elkezdhetsz gondolkodni azon, hogy miben és miért emlékeztet. Hogy ez aztán pozitív vagy negatív megítélés alá esik-e, az más kérdés, de a zenekritika szubjektív jellegét nem is akarom tagadni.

Minden munkához jó, ha vannak olyan képességeink, melyek az adott szakmához elengedhetetlenek. Ez alapján kiből lehet kritikus? 

Nagyrészt autodidakta kritikusként azt tudom mondani, hogy abból, aki megfelelő mennyiségű szenvedéllyel és önbizalommal rendelkezik ahhoz, hogy adott témában egy követhető retorikával leírja a gondolatait. A lexikális tudás folyamatosan tágítható, de ez a kellő szenvedélyesség mellett annyira automatikusan történik, hogy az ember sokszor észre se veszi, hogy – a nagy közhellyel élve – ma is tanult valamit. Talán ezt hívják flow-élménynek.

Viszont nem elég ennek a szakmának adni fejünket vagy megelégedni a megadatott képességeinkkel, szorgalmasnak is kell lenni és fejleszteni magunkat, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Hogyan lehet valaki jó kritikus?

Egy kicsit provokatívnak érzem a kérdést, már abban a tekintetben, hogy meg kell határoznom a jó kritikus fogalmát. De kicsit az egyik előző válaszomra utalva talán azt tudom mondani, hogy

a jó kritikusnak mindig van egy elképzelése arról, hogy egy adott szöveggel kihez beszél.

A fejlődés záloga pedig a szintén korábban említett szenvedélyesség, legalábbis számomra mindenképpen az.

Az emberek általában nem bírják vagy hevesen reagálnak a negatív kritikára, hisz sokan nem szeretik, ha rávilágítanak hibáikra. Te melyik csoportba tartozol? Könnyen veszed a kritikát?

Amikor elkezdtem zenei kritikákat írni a FÉLOnline-nál, rögtön sikerült egy erős indulást produkálnom Csemer Boglárka Parfüm című dalának és klipjének igen erős lehúzásával. És az hagyján, de amit ott levezettem, annak egy része – utólag visszaolvasva – egy elég csúnyán személyeskedő konteó-színvonal. Erről egyébként azóta tudomásul vettem, hogy az egész újságírásnak, sőt, bármiféle közéleti megnyilvánulásnak a rákfenéje: ha valakit mocskos, személyeskedésig fokozódó stílusban szidni kezdesz, akkor tízszer annyian fognak figyelni rád, mint hogyha higgadtabb hangvételben nyilvánítanál véleményt. Nem a véleményem bánt utólag, inkább az alkalmazott hangvétel. Remélem, hogy senkit nem sértettem meg vele, de ha mégis, akkor így sok év után kérek elnézést.

Viszont nekem szerencsére nincs meg igazán az az élmény, hogy valaki szemtől szembe kritizálna olyan módon, ami nekem bántó lenne. Persze manapság az ember nagyon könnyen megkapja, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor valójában biztos csak irigykedik, de az ilyen típusú megjegyzéseken könnyen túlteszem magam. Ami nálam jellemzőbb, az inkább az utólagos önkritika.

A kritikust kritikával szokták illetni, sokaknak eltérő lehet a véleménye. Ebből mennyit veszel észre? Mennyire erősen és milyen formában adnak hangot eltérő véleményüknek az emberek, ha adnak?

Van egy olyan hiú szokásom, hogy szoktam figyelni, hogy egyes kritikáim alatt hogyan reagálnak emberek a legnagyobb közösségi portálon. És ennek a rétegnek van egy olyan része, amelyikről egyszerűen nem értem, hogy mit akar közölni, mert olyan a megfogalmazás. Van, hogy még azt is többszöri végigolvasásra tudom kihámozni, hogy most akkor egyetért-e velem, vagy sem. De semmiképp sem szeretnék a demagóg retorikai vagy nyelvtannáci szerepében tündökölni, szóval általában addig olvasom el újra és újra, amíg rá nem jövök, hogy mit szeretne. Az esetek többségében egyébként így sem tudok rájuk mit reagálni, viszont éppen emiatt örülök, ha mégis.

Alapvetően nem szeretném elbarikádozni magam azok elől az emberek elől, akik reagálnak rám,

hacsak nem valami nagyon durva sértést vágnak a fejemhez, de azt hiszem, erre még nem volt példa. (Vagy csak nem elég emlékezetes.)

Szerinted mi a legnehezebb szakmádban?

Megélni belőle. A legtöbb újságíró és kritikus itthon nem egy fix munkahelyen dolgozik, amiből az következik, hogy a lapok cikkenként íratnak velük szerződést, vagy ne adj’ Isten még számlát is kérnek a munkájukért. Utóbbit egy fiatal, kezdő újságíró egyáltalán nem biztos, hogy tud adni, ráadásul a publikálásért kapott honoráriumok sem szárnyalnak az egekben. Ennél fogva ez egy olyan szakma, amiben eddigi tapasztalataim szerint nem lehet mérsékelt fokozatossággal felfelé lépkedni. Vagy szerencsét próbál az ember és fejjel ugrik bele, válogatás nélkül vállalva bármilyen felkérést, vagy folyamatosan egy bizonyos ismertségi és anyagi szint alatt marad. Én az utóbbi kategóriába tartozom, és rajtam kívül ez még nagyon sok embernek a problémája. Nagyon ráférne erre egy reform.

Zenekritikusként és hobbizenészként biztos odavagy a zenéért. Milyen fajta zenékről szeretsz szakmai véleményt mondani?

Talán az eddigi válaszaimból is kitűnik, hogy főleg a könnyűzenében mozgok, ugyanakkor ezen belül nagyon szeretem azokat a dolgokat, amik meg tudnak lepni. És mivel ennek az egyik lehetséges módja a könnyűés a komolyzene keveredése is lehet, alapvetően tudok lelkesedni azokért a dolgokért, amik valamiféle trójai falóként be tudnak csalogatni egy olyan térbe, amit kevésbé ismerek, mondjuk a komolyzenébe. Ott van például a már nem létező Szagos Hörigekkók zenekar, ami Csernovszky Márk és Csernovszky Fanni gyerekzenekara volt: ott a szellemes és szórakoztató szövegeken túl már látszódott egy olyan szintű komolyzenei tudás, ami mára odáig fejlődött, hogy Márk – egyébként még mindig pofátlanul fiatalon – kortárs komolyzenei darabokat ír, és az Esti Kornélnál közreműködik mint komoly komponista. Vagy, ha már Esti Kornél, ők most aktuálisan Yankkal dolgoznak együtt, aki talán a legérzékenyebb minimalista elektronikus zenész itthon. Ezek számomra nagyon különleges és nagyon izgalmas együttállások.

Milyen kedvenceid vannak, amikre nem tudnál egy rossz szót se mondani?

Jelenleg három ilyen – egyébként lényegében egy közeget jelentő – zenekar van nálam, akikről kis túlzással már azt is megfogadtam, hogy egyáltalán nem írok kritikát, mert elfogultságnak érezném: a (most már az alapító Szabó Benedek nevét a nevükből elhagyó) Galaxisok, a Felső Tízezer, és a Mayberian Sanskülotts. Az ő zenéhez való hozzáállásuk egy egészen új dimenzió Magyarországon: szinte küldetésszerűen mutatnak a saját rajongóiknak olyan típusú – főleg, de nem kizárólag – angolszász zenéket, zenekarokat, amiket korábban csak egy nagyon szűk réteg ismert. És ez elképesztően menő. A kétezertizes évek egyik legnagyobb hazai könnyűzenei tévedése az, hogy Szabó Benedek az új Cseh Tamás lenne. Az ő egyszerűsége egész másból fakad, és azzal, hogy ezt nem szégyelli a közönsége orra alá dörgölni, számomra máris egy elképesztő ikonná vált.

A kritikaíráson kívül több területen is tevékenykedsz: verseket és könyveket írsz, hobbizenész vagy, olykor slammelsz is. Melyiket tekinted fő irányzatodnak, amit egy névjegykártyára is felírnál?

A slamet igazából már elhagytam, az évekkel valahogy kikopott, vagy talán átalakult bennem az a fajta extrovertáltság, ami annak a műfajnak szerintem elengedhetetlen része. Amikor folyóiratokban rövid leírásokat kérnek rólam, azt szoktam írni, hogy költő, kritikus, mert ezt a két dolgot csinálom a legaktívabban.

Hogyan tudnád jellemezni alkotási stílusodat?

Egyrészt van egy sajátosan ironikus alapbeállítottságom. Ennek filozófiai szempontból fontos alapja egy Friedrich von Schlegel-szöveg, ami magyarul Az érthetetlenségről címmel jelent meg. Van benne egy rövid, ámde nagyon frappáns iróniatörténeti gyorstalpaló, az egyszerre tréfás és komoly szókratészi iróniától a nagyjából végtelen számú módon létrejöhető irónia iróniájáig. Utóbbinak Schlegel szerint fontos jellemzője, hogy ha túl sokáig kell hallgatnunk, el is unjuk. Szerintem ez az iróniának egy ízléstelenül – és jórészt feleslegesen – túltolt formája. Valójában érdektelen cinizmus, ami nem igényel semmiféle odafordulást, hanem csak az oda nem fordulást mutatja be, egyébként tagadhatatlanul pontosan, viszont túltolt mennyiségében rettentő unalmasan. Szóval én az az ironikus vagyok, aki inkább visszalépne a szókratészi irány felé. Viszont mivel erről az irányról komolyan gondolom azt, hogy egy sokkal eszköztelenebb, természetközelibb, ezáltal lelassultabb irónia felé vezet, nem tudom eltagadni ennek a célnak a patetikusságát sem. Az igazi feladat pedig az, hogy ne is akarjam. Szóval ez az alkotási stílus leginkább egy árnyalataiban fokozatosan változó út az iróniától a pátosz felé.

2018-ban saját könyved is megjelent, a Tévedések tárgya, miről szól ez a könyv?

Ez egy szabad formában írt verseskötet, ami a leginkább azt a kérdést veti fel, hogy el tudjuk-e engedni – és ha igen, hogyan – a családdal kapcsolatos félelmeinket. Az örököltnek gondolt, de cseppet sem kívánatos hajlamainkat, ha úgy tetszik, azt a nyomasztó gondolatot, hogy a sorsunk előre meg van írva.

A vírushelyzet miatt a legtöbb embernek több szabadideje lett. Te mit csinálsz a plusz szabadidőd alatt? Dolgozol bármilyen publikáción?

A tavaszi hullám, illetve egy ezt követő nyári üresjárat alatt összeraktam a Nézelődési gyakorlatok munkacímű következő kötetem kéziratát, aminek jelenleg kiadót keresek (és ugyancsak a Covid miatt nem vagyok túl könnyű helyzetben). Ennek az anyagnak egy része azokból a rövid, epigramma-szerű szövegekből állna össze, amelyeket már jó másfél éve publikálok a közösségi felületeimen. De már pár hosszabb szöveg is megjelent ugyanebből a kötettervből a Nincs Online-on, illetve az Élet és Irodalomban. Ezen kívül hódoltam egy kicsit a hobbizenei szenvedélyemnek, és felvettem egy pár feldolgozást, amelyek teljesen szabadon hallgathatóak a Youtube-on, elindítottam a weboldalamat, és rengeteg időt töltöttem önfejlesztéssel. Szóval nem unatkoztam. Így az év végére egy kicsit el is fáradtam. Ahhoz képest, hogy mennyi időt kellett egyedül töltenem, rég volt már ennyire aktív évem.

(Vincze-Hajnal Blanka)

(Képek: Havas Eszter / Forestia Arts)

Ha érdekel a magyar zenei világ és próbára tennéd tudásod, irány a www.nagydiaktesztek.hu!

Oszd meg a Facebook-on!

Események

Social

9,071RajongóTetszik
679KövetőKövetés
237FeliratkozóFeliratkozás

Legyél DUE-tag!

Egyre több kedvezményt kapnak a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületének tagjai. A DUE sajtóigazolványa kinyitja a kapukat a diákújságírók előtt, legyen szó interjúról, vagy egy kiállítás meglátogatásáról.

Tagság hosszabbítás

Nálunk mindig október 31-én ér véget a DUE-év, és ezzel lejár a DUE-tagság érvényessége. Figyelj rá, hogy ne szakadjon meg a tagságod, és mielőbb...

Ne dőlj be!

Stermeczky Zsolt Gábor: “Nem tagadom, a zenekritika szubjektív”

Oszd meg a Facebook-on!

Stermeczky Zsolt Gábor: “Nem tagadom, a zenekritika szubjektív”

Oszd meg a Facebook-on!

X