Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) interjú a rendezővel

A történet középpontjában a 16 éves Eszter (Herr Szilvia) áll – egy átlagos kamasz; vannak barátai, de mondjuk úgy nem tartozik az osztály krémjébe. A manga világában élve kívülállóként szemléli kortársait, és semmi másra nem vágyik, csak hogy ne legyen láthatatlan. De hiába festi lilára haját, így is átnéznek rajta a fiúk. Kivéve Csaba bácsit (Polgár Csaba), a sármos angoltanárt, akinek külföldre való költözése rendesen felforgatja a lány életét. Kapcsolatuk az online térben folytatódik, és úgy dönt, megmutatja neki a meztelen valóságot. Eszter érzései valóságosak, de tényleg Csaba bácsi az a kamera másik oldalán? Hova vezetnek a szálak? Egy biztos, Eszter lába alól kicsúszik a talaj.

A film születéséről, hátteréről, és ezzel kapcsolatban a mai tinédzserekről beszélgettünk a rendezővel.

Miként született meg a film alapötlete?

Alapvetően volt bennem egy érdeklődés a tinédzserek felé. Azt gondoltam, hogy a tinédzsereken keresztül sokkal jobban el lehetett kapni valamit a mai korból, amiben élünk. Ennek szerintem az az oka, hogy ők félig felnőttek, félig gyerekek, vagyis félúton vannak, ezért sokkal érzékenyebben reagálnak mindenre, így az új dolgokra is.

Eddig rövid filmeket rendeztél.  Mi motivált abban, hogy most belevágj egy nagyjátékfilmbe? Annak ellenére is, hogy az Inkubátor programban nem kapott támogatást az ötlet.

Egy filmrendező azért kezdi el, mert egyszer szeretne egész estés filmet is készíteni. Az Inkubátor egy olyan program, ahol első filmesek indulnak, amibe beválogatnak tíz tervet és öt kap lehetőséget arra, hogy elkészüljön. Erről a zsűri és a közönség dönt az alapján, hogy végig hallgatják a tervedet. Mi ott nem kerültünk be abba az ötbe, de két producer megkeresett, mondták, hogy nekik nagyon tetszik az ötlet és csináljuk meg,  így indult el a film a megvalósulás útján.

Miért emelted ki benne az online zaklatás témáját?

Elkezdtem keresgélni, ezért interjúkat készítettem tinédzserekkel, elég sokkal, és ahogy beszélgettem velük kiderült, hogy majdnem mindannyiunknak van egy története a témával kapcsolatban. Amikor ezeken az applikációkon keresztül kommunikálnak, gyakran éri őket valamifajta kudarcélmény, csalódás, rossz érzés. Nem arról van szó, hogy mindenkinek konkrétan volt zaklatási ügye, vagy ha volt is, nem ment olyan messzire, mint a mi filmünkben, de azt éreztem, hogy ez egy nagyon erős,  jelenlévő probléma az életükben, és e köré kellene valamit építeni.

Célod volt, hogy felhívd a figyelmet ezekre a problémákra?

Inkább az volt a célom, hogy a film, amit majd megnéznek az emberek a moziba, ne csak kizárólag az internetes zaklatásról szóljon, hanem inkább arról, hogy a kamaszkor milyen bonyolult érzelmileg, és milyen elfojtások és szorongások vannak benne.

Az interjúk során éreztél közted és a fiatalabb korosztály között generációs szakadékot?

Persze, voltak olyanok, amiben már ezt éreztük. De a stábunk nagy része fiatalokból állt, bár én már az idősebbek közé tartoztam. De semmiképpen nem éreztem olyat, hogy ne értenénk egymást, sőt, amikor az iskolában forgattunk, minden este forgatás után foci volt a stáb meg a filmben szereplő srácok között. Abból is azt lehetett látni, hogy nem az van, hogy a pocakos bácsik és a nyikhajok találkoznak, hanem egy egybe kovácsolódott közösséget, ahol mertek velünk úgy beszélni, mint a haverokkal, és nem úgy, mint a rendező, meg operatőr bácsikkal.

Ha visszatekintesz a saját kamaszkorodra, milyen változást veszel észre?

A technikai robbanást. Amikor én gimnazista voltam, nem volt mobiltelefonunk, már létezett, de kevés embernek volt, sőt, a vonalas telefonok is nagyon gyéren voltak kiépítve. Ráadásul én kertvárosban laktam, úgyhogy nekünk akkorra lett vonalas telefonunk, amikor gimnazista lettem, és csak később lett mobiltelefon a lakásban, de az sem az enyém volt. A húszas éveim elején volt csak saját készülékem. Emlékszem abban az időben jelentek meg az interneten a chatoldalak, ahol egymásnak teljesen idegen emberek nick néven irogattak, de nem volt még kamera kép. És ehhez képest történt meg , hogy bejöttek az okostelefonok, meg ezek az applikációk, amivel borzasztóan felgyorsult a kommunikáció; nagyon könnyen elérik az emberek egymást. Beléptek a közösségi oldalak is a képbe, ami az én középiskolás koromban még nem volt. És egyáltalán, az egymással való kapcsolattartás is úgy működött, hogy akkor találkoztam a másikkal, ha megbeszéltem vele, hogy még délután találkozunk, vagy hogy ha neki is volt vonalas száma meg nekem is,  felhívtuk egymást.  De nem az volt, hogy a zsebembe viszem haza az egész osztályt, és bármikor bárki elér.

Ennek persze van egy nagyon pozitív része is, hogy folyamatos kapcsolatban vagyunk, meg hát ha valami rossz történik ,akkor is nyomják a kellemetlen üzeneteket nekem, vagy rólam, mert ugye az van, hogy közösségi oldalon másról, a másik háta mögött is mennek a gúnyolódások, ami akkor azért nem volt. Nyugodalmasabb volt, le lehetett tenni ezt a feszültséget, a középiskola kellemetlen részeit nem kellett hazavinni.

Nem beszélve arról, hogy függővé is válik az ember. Ebben sem különbözik sokban a két generáció, az enyém meg az utánam következő. Most mondhatunk ítéleteket, de mi is folyamatosan a telefonunkat nyomogatjuk. Olyan értelemben is függőség ez, ahogy a dohányosoknál, akik azt mondják, sokszor csak azért gyújtanak rá, mert a kieső időben nem tudnak mit kezdeni magukkal, és ez egy jó pótcselekvés. A telefon ugyanez. Amikor van fél pillanatom, már nézem az Instagramon, hogy ki mit posztolt, és nem azért mert érdekes. Valójában a posztok a 90%-ában semmi érdekes nincs, főleg amikor felülről fényképezett kávé, meg „ki mit evett” képeket tesznek fel az emberek. De mégis, addig jó vele elütni az időt, amíg éppen nem történik semmi.

Szerinted mi ennek az oka?

Túl vagyunk pörögve, állandóan történnie kell valaminek, mert esemény központú az életünk, és ha nem történik semmi, akkor a telefonnal remekül lehet pótolni ezt az űrt.

Meg ennek vannak a nárcisztikus eltorzulásai is, amikor valaki folyamatosan posztol magáról, és már azt sem veszi észre, hogy tartalmatlan az egész, nincs mögötte gondolat, csak az a fontos, hogy közölni-közölni-közölni magamról, és várni a visszajelzéseket lájkok formájában.

A film története, a szituációk, nagyon is életszerűek, a karakterek hétköznapiak. Miből merítettél ihletet a forgatókönyv megírásához?

Amikor történeten gondolkozom, van egy csomó irracionális része, amit nem biztos, hogy meg fogok tudni fogalmazni. Van, hogy az embernek eszébe jut valami, hogy az úgy jó lenne, de nyilván van benne rengeteg minden a személyes tapasztalataimból is. Voltak emlékeim arról, hogy milyen egy kamasz, vagy azon belül milyen egy kamaszlány, vagy amikor én kamasz voltam milyenek voltak azok a lányok, akikkel közelebbi kapcsolatban voltam, és ebből próbáltam meg összegyúrni például Eszter személyiségét.

Azt pedig több helyen megdicsérték, hogy a film nyelvezete viszonylag hiteles, ahogyan beszélnek a fiatalok. Mindig meg szokták kérdezni, hogy miként értük ezt el. Részben úgy sikerült, hogy bátorítottam a szereplőket, hogy ahol úgy érzik azt nem így mondanák, tegyenek javaslatot, mondják el a saját szavaikkal. De az is igaz, hogy nagyon hasonlóan beszélünk, mármint az én meg az ő korosztályuk. Még nem akkora a szakadék, nem vagyok elég öreg. Vannak kapcsolódási pontok a két generáció között. Viszont ha a saját nagymamáimra gondolok, köztük meg köztem azért már volt szakadék, más nyelvet beszéltünk. Úgy tűnt, hogy az övék egy sokkal szabatosabb igényesebb nyelv, míg a miénk egy roncsoltabb és szlengesebb .

Volt valamilyen elképzelésed a színészekkel kapcsolatban a válogatás során?

Igen, fizikumra is volt, hogy például a Péternek egy olyan fiúnak kell lennie, aki a korosztályában egy kicsit még a kisfiú felé hajlik. Ez a kamaszoknál gyakori, hogy a lányok korábban érnek és hamarabb lesznek „felnőttesebbek”, a fiúknál pedig az a gyakori, hogy ez beszorul egy időre, és aztán robban. Egy olyan alkatú fiút kerestem Péter szerepére, aki ugyanannyi idős, mint a többi fiatal szereplő, de nincsenek meg ezek a kamaszkori sajátosságok nála. Eszternél pedig az volt az elképzelésem, hogy egy olyan lányt kell találnom, akinél elhiszem, hogy van egy vezérhím az osztályban (mint  Beni), aki bele tud szeretni ebbe a lányba, de mégsem az a típus, akit elsőre észrevesz. Valaki olyannak kell lennie, akiben meg tudja látni a szépséget, de mégsem lehet – ha van alfahím-  az az alfanő típus az osztályban.

Nem féltél, hogy sablonos lesz az „alfahím-visszafogott lány” felállás?

Lehet, hogy ez valamilyen szinten sztereotípia, de közben attól lesz az, mert létezik. Én elég sok iskolába jártam, és mindenhol megvoltak ezek az emberek. Még arra is emlékszem, hogy osztályonként, sőt, évfolyamonként is megvoltak azok, akikről az egész iskola tudta a történeteket, mindenki rájuk figyelt, hogy velük mi történt, mert ő róluk tudni kellett.

Most, hogy már sokan látták a filmet, és több közönségtalálkozón is részt vettem, az a tanulság számomra, hogy épp attól átélhető a történet, hogy a nézők ráismernek a saját iskolai élményeikből a jellegzetes karakterekre. Mindenkinek megvan a saját története, rögtön tudják a nézők mihez kötni. Ilyen értelemben nem sablonos, hanem inkább jellemző.

Milyen célközönségnek készült a film?

Általában nem fogok hozzá egy film kitalálásához, hogy belövöm ezt, de biztos vannak, akik így próbálkoznak. Az ún. szerzői filmnél, inkább az szokott lenni, hogy van egy probléma, valami, ami foglalkoztatja az alkotókat, és megpróbálják megfogalmazni, és bíznak benne, hogy ez érvényes, és megtalálja a közönségét. Az érvényesség alatt azt értem, hogy mások is azt mondják rá, hogy ezt ismerem, ez átélhető, felhozott bennem is emlékeket, elgondolkodtatott, és akkor lesz jó. De olyan nálam nem volt, hogy a 16-24 év közöttieknek szól. Nyilván azt meg ki lehet sakkozni, hogy ha kamaszok vannak benne, akkor szeretnénk, hogy ők megnézzék, de ettől függetlenül a felnőtteknek is szól. Egyrészt, mert ők túl vannak a tinédzser koron, nekik van valami viszonyulások hozzá, hogy az övék milyen volt ehhez képest.

Mit üzennél azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek, mint a főszereplő, Eszter?

Üzenni semmit nem üzennék, mert nem érzem magam mindent tudónak, de szerintem, ha valahogyan lehet védekezni ez ellen az az, ha tudatosítjuk az emberekben, hogy annak ellenére, hogy a társadalom sokszor szereti az áldozatot hibáztatni – mert Eszter ebben a történetben egy áldozat – az követ el bűnt, aki visszaél a fényképeivel, aki gúnyolódik és, aki bántalmazza a másikat, nem pedig, aki elkövet egy hibát, mikor nem mérlegeli, hogy kamera előtt levetkőzni mást jelent, mint a négy fal között, négy szem közt.

Emiatt ugye könnyedén lehet őt hibáztatni, gúny tárgyává válik, azt mondják rá,hogy egy kurva. De valójában szerintem inkább az van, hogy a kamaszkornak egy természetes része az, hogy elkezd az ember érdeklődni a szexualitás iránt, mint ahogy az is természetes, ha valaki nem kezd el, csak később, semmi szabályszerűség nincs ebben. Valakinél ez hamarabb jön, aminek része, hogy emberek egymás előtt levetkőznek, itt pedig annyi van, hogy van közte egy technikai átvivő eszköz- a webkamera, és azzal vissza lehet élni.  Ebben az esetben nem az számít bűnösnek, aki megtette, főleg olyan esetben, mint amilyen a mi filmünkben van, hogy Eszter valódi érzelmeket táplál, és nem magamutogatásból vetkőzik. De még ha ez is motiválta volna, szerintem akkor sem érdemelne megaláztatást.

Tabu témának számít még ma is az iskolákban a szexualitás.

Az egész társadalomban az, főleg az a része, hogy 18 éves kor alatt bárkinél bármi ilyen fajta érdeklődés kialakul. Úgy látom, hogy úgy kezelik sok helyen, például az iskolákban (persze nem szeretnék általánosítani), mintha az nem létezne. Vagy ha véletlenül kiderül, hogy létező dolog, az elítélendő és megítélendő. Olyan picit, mintha ezek a felnőttek elfelejtették volna a saját kamaszkorukat.

Úgy érzed sikerült vászonra vinni azt, amit elképzeltél a történet megírásakor?

Ez nagyon nehéz, mert miközben az ember csinálja a filmet, nagyon elvész benne. Nagyjából egyébként hasonlít arra a filmre, amit elképzeltem. De hogy mi számít sikernek, az relatív dolog.

A másik meg, olyan nincs, hogy a saját filmem nézője vagyok. Én már nem tudom kívülállóként megnézni, minden kis részletét ismerem, azt is tudom, hogy mi az, amit nem úgy szerettem volna, mi az, ami idegesít, vagy unok, vagy ami tetszik. De egyben, mint moziélményt soha nem fogom tudni megnézni. Ezért nem is nagyon szoktam visszanézni a filmjeimet, miután elkészültek, leszámítva az első két vetítést, amin azért vagyok ott, hogy halljam, hogyan reagál a közönség. Abból próbálok táplálkozni, hogy úgy tűnik megtalálta a film a közönségét, és vannak, akik szeretik, akiknek fontos, és ez a jó.

Bihari Bernadett Luca

2019. március 20.

A cikkben foglalt nézetek a szerzők nézetei, azok semmiképpen sem tekinthetők az Európai Bizottság vagy a Belügyminisztérium hivatalos állásfoglalásának, továbbá sem az Európai Bizottság, sem a Belügyminisztérium  nem tehető felelőssé azokért, illetve az abban foglaltakért.

A cikk a BBA-5.1.6/2-2017-00003 számú projekt keretében készült.