41 évvel ezelőtt három fiatal – Bagi Zoltán, Kuti Sándor, és Szayly József –úgy döntött, hogy megrendezi az első médiatáboraink elődjét, a rádiós tábort. 10 év múlva megszületett a Diákújságírók Egyesülete, mely azóta szüntelenül virágzik. Kuti Sándornál jobban persze kevesen tudják, hogy mi a DUE titka és hogyan állt össze a mai kép.
Mi volt az a meghatározó dolog, ami annak idején arra késztetett, hogy megalapítsátok a DUE-t?
A DUE egy folyamat eredménye volt. Az előtte levő 8-9 tábor az, ami odavitt minket, hogy sok szempontból szükség van egy egyesületre. Például a gazdálkodás miatt, mert előtte a támogatásokból létrehozott táboroknál mindig pontos végelszámolást kellett csinálni. Volt olyan, hogy utolsó nap nem maradt lekvár reggelire vagy, nem győztünk ajándékkönyvet venni. Többek közt ez is inspirálta, hogy jó lenne egy önálló gazdálkodási lehetőséggel bíró valamit összehozni és 1989-ben pont kapóra jött az egyesületi törvény.
Milyen nehézségek adódtak 30 éve, amikor elkezdtétek?
Nagyjából simán mentek a dolgok, legalább is én úgy éreztem. A DUE életében mindig is voltak hullámhegyek, hullámvölgyek. Ez minden közösség esetében így van, hogy akadnak apróbb nehézségek azért, hogy túllendüljön rajta az ember.
Mi motivált abban, hogy még több energiát fektessetek bele és soha ne álljatok meg?
Erre önmagában a táborok a magyarázatok. Az egész játék onnan indult, hogy táborokat csináltunk és ez nagyon tetszett. Most is akkora lökést ad minden évben, hogy ezt nem lehet kikerülni. Aki tanított életében, az át tudja érezni azt az élményt, hogy egy dolog valamit könyvből, meg egy egészen másik valamit emberektől megtanulni, és egy harmadik átadni ezt a tudást. A mai napig, ha lemegyek táborba, az pontosan azért van, mert ez egy olyan lehetőség, ahol át tudok adni tudást és tapasztalatot azoknak az embereknek, aki erre kíváncsiak.
Ha visszamehetnénk az időben, lenne valami, amit másképp csinálnál az egyesület életében?
Rengeteg fiatal fordult meg a DUE életében. Az egyesület egyik „hibájának” érzem, hogy nagyon sok jó embert elengedtünk. Akárkiről is van szó, nyilván ez egy kétoldalú dolog, hogy hogy áll az egyesület az emberhez, és ő hogy áll az egyesülethez. Nagyon sok régi arcot meg kellett volna tartania az egyesületnek. Hála istennek, mindig maradtak jó emberek, és jó pillanatban jöttek újak. Ez sok esetben „megmentett” minket. Talán ezt tenném másképp. Azokban, akikben van lelkesedés és szívesen csinálják, vagy akik meg tudják érezni a tanítás örömét, azokra mindig nagyon nagy szükség van. Nem szabad elhanyagolni őket.
(Erdős Lilla)
