Csoma Sándor Enyedi Ildikó osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezői mesterszakán. A szakmában már korábban ismertté vált a rövidfilmjei által, idén pedig debütált az első nagyjátékfilmje. A Magasságok és mélységek rendezése kapcsán kérdeztük.
Mi adta az ötletet a témaválasztáshoz?
Alapvetően több éve próbáltam már pályázni, és támogatást nyerni nagyjátékfilmekre más témákkal is. Szerencsésnek tartom, hogy mostanra értem meg rá, hogy egy nagyjátékfilmbe belevághassak, szóval örülök is, hogy korábban nem sikerültek a pályázatok. A hegymászás és Erőss Zsolt karaktere közel állt hozzám. Szerettem a természetben lenni, túrázni, és Zsolt karakteréhez hasonlóan én is megszállott vagyok a filmkészítésben, de végül egy személyes történés vitt el arra, hogy a gyásszal foglalkozzak. Édesanyámnál vastagbélrákot diagnosztizáltak, és amikor sugárkezelésekre, kemoterápiára vittem, azelőtt ugyan sosem láttam betegnek, de ott szemtanúja lehettem a fokozatos leépülésének. Akkor az mélyen megrendített, és a gyász és a hiány egyre közelebb került az érdeklődésemhez. Szerencsére édesanyám meggyógyult, és legyőzte a rákot, de alkotóként továbbra is nagyon érdekelt a gyász és a traumafeldolgozás. Végül pedig ő vette meg Sterczer Hildának az interjúkötetét, amelyben a gyászfeldolgozásáról és a Zsolttal való kapcsolatáról vall. És ez volt az isteni szikra, hogy a hegymászást, Erőss Zsoltot és a gyászt pont Hilda szemszögén keresztül tudom elmesélni és összekapcsolni. Ez azért is izgalmas, mert ahogy kutattam irodalmi alapanyagot, keveset találtam. A nyugati kultúra tabuként kezeli a gyászt, pedig egyszer mindannyiunk életében felbukkan – és mivel nem beszélünk róla, így még védtelenebbek vagyunk vele szemben.
Mennyire volt nehéz egy közelmúltban történt eseményt feldolgozni?
Nagyon nagy segítségemre volt a kutatás azon része, amikor Hilda összekötött a pszichológusával, aki az ő engedélyével elmesélhette nekem mindazt a folyamatot, érzéseket, amin Hilda keresztülment 2013 májusa (a tragédia) után. Ezen felül Hilda olyan leveleket is megosztott velem, amiket Zsoltnak írt a halála után. Ezáltal fontos volt számomra, hogy a film felnőjön ennek az őszinteségnek a nagyságához.
Hogyan fogadta először Sterczer Hilda, hogy film készülne róla?
Korábban is sokan akartak már Zsolttal kapcsolatban filmet készíteni, így nyitott, de szkeptikus volt. Azokat a terveket nem szerette, ahol Zsolt úgy szereplője a filmnek, hogy végignézzük a halálát. Ráadásul azt nem tartotta volna hitelesnek, hogy egy olyan rendezővel készüljön, aki nem is járt még a hegyekben. A mi témánk viszont pont ellentétes, hiszen a nő szemszögén keresztül mutatja be azt a tehetetlenséget, fájdalmat, ami a tragédiát végig kísérte. Ez valahogy meggyőzte azzal kapcsolatban, hogy elkészítsük ezt a filmet és ő is megnyíljon.
Van egy különleges képi világa a filmnek, amivel nem sűrűn találkozunk, nevezetesen, hogy a képarány leköveti a főszereplő tudatállapotát. Honnan jött ez a különleges ötlet?
A film operatőrével, Tóth Leventével sokat gondolkodtunk a film vizualitásán, hogyan lehetne újszerű. Az amerikai filmek legtöbbször szélesvásznúak, és a nézők is ezt szokták meg. Közben a képarány tudatos használata már egy rendezői döntés és egy lehetőség, hogy a néző valamilyen hatás alatt legyen. Úgy éreztem, hogy izgalmas lenne, ha a filmtörténetben az elsők között a film egészében változna a képarány. És ha van téma, ahol ez nemcsak hatásvadászat, hanem tartalma is van, az ez a film: ahogy Hilda zárkózik a gyászba, úgy zárul a kép – egyre inkább klausztrofób érzést keltve a nézőben. Amikor pedig elindul a gyógyulás útján, akkor tágul a kép.
Mennyire volt nehéz a színészekkel és a stábbal a forgatás?
Egy átlagos film költségvetésének körülbelül az ötödéből készítettük a filmet, így a minőség szempontjából fontos volt, hogy ez a fiatal lelkes stáb szinte baráti környezetben dolgozzon, és nekem is jó a kapcsolatom legyen velük. Mindenki lényegesnek érezte, hogy ez a film megszülessen, így a szokásosnál is több energiát ölt abba, hogy mindez elkészüljön. Voltak magyar filmhez képest szokatlan helyszínek, amik kihívást jelentettek: az Alpokban 3000 méter magasan például 30%-kal kevesebb volt az oxigén. Minden lelassult, jeges, havas jégmezőn kellett járkálnunk a kamerákkal. Ezek nehezítették a forgatást, de fontosnak találtuk, hogy a gyászfeldolgozás mellett magaslati környezet is jelenjen meg a filmben, mivel ez Hildának és Zsoltnak közös szerelme volt.
Ki lehet a célközönség?
Rendezőként minden korú és érdeklődésű embernek ajánlom, mert a gyász mindenki életéhez hozzátartozik. Remélem minél többen látják, mert olyan filmet igyekeztünk készíteni, ami értékteremtő, és segítségül tud szolgálni nehéz pillanatokban. Nyilván nem könnyű film, miután megnézi az ember, valószínűleg elgondolkodtatja, és reményeim szerint sokáig dolgozni fog benne a téma. Hosszútávon talán többet is tud adni, mint amiket általában a moziban látunk.
Horváth Ádám
