Ritka pillanat az, amikor egy igazi világelsőtől kérdezhetek. Sokan láthatják csillogó aranyérmét, de az odavezető rögös utat kevesen ismerik. Gencsi Lajos íjász-világbajnokkal nemcsak a győzelmekről, hanem a küzdelemről, a mentális erőről, a lemondásokról is beszélgettem. Megmutatta nekem ennek az ősi, régi és új sportágnak a szépségeit és a nehézségeit.
Hogyan készül egy versenyre? Mennyit kell edzeni?
Egy komoly verseny előtt rá kell szánni 2 hónapot a felkészülésre. Ha távlövésről beszélünk, én inkább abban versenyzem, az fél évet is igénybe vehet. A felszerelések kiválogatása, előkészítése, napi szinten nézni az időjárást, hogy tudok-e edzeni, olyan vesszővel lőjek, ami az időjárásnak megfelel… Egy komolyabb verseny előtt naponta 200-300 lövést ad le a versenyző. A távlövőknél 10 km-es gyaloglások vannak egy edzés alkalmával. Nagyon sok felkészülést, akaratot és kitartást igényel. Sokszor a családtagjaim is hiányolnak itthon. Lemondásokkal jár részükről is, de maximálisan támogatnak mindenben.
Hogyan került a kezébe íj? Szerelem volt első lövésre?
Ha teljesen a kezdetekhez megyünk vissza, akkor úgy, mint minden kisgyerek, én is szerettem csúzlival, játékíjakkal játszadozni. Fából készítettem is magamnak egy íjat. Az elsőt én készítettem. Aztán 2020-ban a visegrádi várban jártam, és a toronyban egy férfi nagyon szépen játszotta egy lanton a Székely himnuszt. Nagyon meghatott. Mindenféle érzések kavarogtak bennem, ahogy a bástya tetejéről szétnéztem. Akkor, ott és abban a pillanatban döntöttem el, hogy nekem kell egy íj, szeretnék ezzel foglalkozni. Elmentem utána egy íjászboltba, s először három vesszőt vettem azért, hogy inspiráljam magam azzal, hogy íjat is vegyek hozzá. Így vettem fel a kapcsolatot Mónus József cél- és távlövő íjásszal, aki világbajnok és -rekorder. Őt azóta a barátomnak is tekintem. A tanácsai, a segítsége, a barátsága indított el engem ezen az úton. Az első távlövő vesszőimet is ő készítette.
Mennyire érzi elnyomottnak a többi sportághoz képest az íjászatot?
Nem picit. Az egyik, amibe kapaszkodni lehet az az, hogy ez egy olyan sport, ami küzdelem, harc. Gondolok itt arra is, hogy a távlövészet során komoly balesetek is lehetnek. Láttam már nem egy olyan embert, aki keresztüllőtte a kezét a nyílvesszővel. Itt sajnos vér is folyhat. Ehhez képest érzem úgy, hogy nincs igazán megbecsülve. A világban, ahol legtöbbe nézik, Korea és Törökország. E két országban, ha nyer valaki, pénzdíjjal jutalmazzák, sőt nyolcadik helyezettig jár jutalom. Úgy gondolom, jobban támogatják őket. Pedig ez nemcsak egy sport hazánkban, hanem a létezésnek a kulcsa is. Őseink tiszteletére, emlékükre tovább kell vinnünk ezt a hagyományt. Ezért fontos lenne, hogy itthon is egy picit jobban támogassák. Nagyon sok jó és eredményes ember van az íjászatban. Mondhatni, kiválóak vagyunk ebben a sportban is.
Mik azok a fontos ismérvek, amelyek a magyar íjászokat felismerhetővé teszik? Egy világversenyen tartanak attól, hogy jönnek a magyarok?
Világversenyeken? Persze, hogy tartanak tőle! Nagyon jó íjászaink vannak. A távcéllövészeink mindig remekelnek. Bizony, a világversenyeken dobogón vannak a magyarok. Most is voltak Mongoliában, és ott álltak a dobogón. Van hírük a magyaroknak. Mónus József mindig dobogós szokott lenni. Akárhol vagyunk, számolnak velünk.
Mit tapasztal, a fiatalabb korosztály, illetve a kisebb gyerekek hogyan viszonyulnak ehhez a sporthoz?
A gyerekek nagyon jól lőnek célba. Kifejezetten érdekli őket, és nemcsak a kisfiúkat, hanem a kislányokat is. Nagyon sok gyereknek van érzéke hozzá, nagyon ügyesen és bátran lőnek. Sőt, a kislányok majdnem jobban, mint a kisfiúk. Rendezvényekre is szoktuk járni, lövéseket tartunk, és van olyan, hogy meg sem tudunk állni, pihenni. Folyamatos a sor. Van rá igény. Nemzetünk eredetével, a honfoglalással, a pusztai lovasnomád kultúrával szorosan összefonódik az íjászat. A magyarok számára nemcsak vadászeszközként szolgált az íj, hanem a legfőbb hadifegyverük is volt. Az ősi harcosaink kiválóan képzett, íjjal felszerelt lovasok voltak. „A magyarok nyilaitól, ments meg, Uram, minket!” – hangzott már a középkorban.
Brudnyák Botond, Az év diákújságírója, általános iskola, 2. helyezett
