A második világháború történetével valamennyien találkoztunk legalább középiskolai tanulmányaink során. A holokauszt ténye és története a részletek megismerésével egyre sokkolóbb. Mivel szembesülhet az ember, ha ellátogat az egyik helyszínre?
Németország 1939-ben megtámadta Lengyelországot, ezzel kirobbantva a második világháborút. Német megszállás alá került Oświęcim városa is, melyet a helyiek következetesen így neveznek a mai napig, az Auschwitz nevet meghagyva az egykori koncentrációs tábornak. A város a mai napig közlekedési vasúti csomópont, ezt az adottságát használták ki a németek is, mikor 1939-ben arról döntöttek, hogy koncentrációs tábort hoznak létre a közelében. 1940-re már meg is érkezett az első transzport. Kezdetben lengyel értelmiségieket deportáltak ide, majd szovjet hadifoglyokat. A tábor későbbi „jelentőségét” az 1942-es wannseei konferencia után érte el, mikor is a német vezetés a zsidóság kiirtását tűzte ki „végső megoldásként”. Az auschwitzi haláltábor a német uralom végéig működött.
Feltehető a kérdés, hogy ezt az embertelen helyet miért nevezzük a mai napig tábornak börtön helyett. Egy börtönben a fenntartónak gondoskodnia kell alapvetően a rabok ellátásáról. Ez részben megtörtént itt is, hiszen az itt raboskodók kaptak ételt és italt, de ennek mennyisége csak a hosszan elhúzott éhhalálra volt elég, rendes egészségügyi ellátásról pedig itt álmodni se lehetett. Ráadásul nem mehetünk el szó nélkül az itt zajló orvosi kísérletek mellett sem, melyeket a „páciensek” többsége nem élt túl.
A tábor területen ma múzeum működik, melyet a világ minden tájáról látogatnak. Magam is turistaként jutottam el ide. A múzeumban elérhető számos nyelven idegenvezetés, de mióta számos magyar utazási iroda szervez buszos kirándulásokat a tábormúzeumhoz, már arra is van lehetőség, hogy magyar nyelvű kísérővel látogassuk végig a tábort. Nem igazán találkoztam egyedi nézelődőkkel, mindenki csoportos vezetésen vett részt előre lefoglalt időpontban.
A tábormúzeum fenntartását számos ország támogatja elviekben és anyagilag, köztük Magyarország is. A tábor egyik épületében létrejött egy magyar blokk is, melyet teljes egészében hazánk tart fenn. A magyar blokk kiállításán betekintést nyerhetünk a magyarországi holokauszt eseményeibe, melynek képei más blokkokban is előbukkannak, ugyanis a táborban életet vesztett körülbelül 1,1 millió emberből nagyjából 430 ezer magyar származású volt.
A kiállítás jelentős része hátborzongató, főleg mikor az elkobzott tárgyak vagy a levágott hajak kupacaihoz érünk. A megdöbbenés magától értetődő még akkor is, ha az ember már nagyjából tudja, mire számítson, de az sem ritka, hogy valaki elsírja magát a látottak miatt. A koncentrációs tábor mérete is említést érdemel. Látogatásunk 2-2,5 órán át tartott, ezalatt pedig az épületek töredékébe mentünk be, pedig így is jártunk több blokkban és az egykori gázkamrában is.
Sokan össze szokták mosni az auschwitzi koncentrációs tábort a birkenauival. Ez egyrészt érthető, mivel a birkenaui tábor is a jelenleg működő tábormúzeum fennhatósága alá tartozik, Auschwitz után minket is átvittek oda egy rövid időre. A két tábor autóval pár percre van egymástól, de a második világháború alatt két külön intézmény volt. Látogatásom és írásom középpontjában Auschwitz áll, de van egy dolog, amit mindenképp érdemes tisztázni az olvasóval: a birkenaui körülmények messze alulmúlták még az auschwitzi tábor „színvonalát” is. A foglyok blokkjai itt nem kőépületekben kaptak helyet, hanem előre elkészített elemekből felépített faépületekben, amiket eleve istállónak szántak. Egy ilyen faépületet ötvenegy ló elszállására szánták. Ezzel szemben a nácik átlagosan négyszáz foglyot zártak be egy ilyenbe. Birkenaunál megtekinthetjük a hírhedt vasúti rámpát is, amin az elhurcolt áldozatokat szállító egyik marhavagon a mai napig ott áll mementóként. Szomorú érdekesség, hogy a kocsi a MÁV tulajdonát képezte aktív használatának idején.
Egy auschwitzi kiruccanás jó alkalom arra, hogy az ember szembenézzen mindannyiunk közös múltjával. Történelmet szerető emberként számos információval eddig is tisztában voltam, de sokkoló volt élőben szembesülni a tankönyvi adatokkal. Idegenvezetőm szerint a kiállítást életében egyszer mindenkinek látnia kellene. Én nem tudom, hogy egyetértek-e a dologgal, de az egész bizonyos, hogy értem, miért gondolja így.
(Oláh Szabolcs)
