Kupi

Kedd este még beszéltünk. Február után megint közösen dolgozhattunk, és ez mindig öröm volt, mert vele minden forgatás jó hangulatban, profin telt. Jó volt megint találkozni, és tudtuk, hogy az utómunkával sem lesz sok gondunk, mert ha valaki, akkor ő egy igazi svájcibicska, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy dolgozik. A kollégáim is tudták, de én főleg, hiszen együtt nőttünk bele a kreatíviparba a 2002-es médiatábori találkozásunktól kezdve a közösen vezetett csoporton át a legfrissebb munkákig.

Ahogy a nyári táborokban anno megszoktuk, nem kellett hetente beszélnünk ahhoz, hogy egymásra hangolódjunk. Minden találkozás olyan volt, mintha nem is töltöttünk volna külön időt, sztoriztunk, emlékeztünk, nevettünk. Mindeközben az utómunka jól haladt, ráadásul az előző, februári közös munkánkkal díjakat is nyertünk. Extra öröm volt tehát, hogy az új meló még annál is jobban nézett ki. Beszéltük is, hogy ha ennek az aktuális őrületnek vége, találkozunk ünnepelni egyet, mert ránk fér az örömködés ebben a bizonytalan katyvaszban, amit 2020-nak nevezünk

Aztán szerda délután jött a telefon.

„Biztos, hogy ez nem valami szörnyű félreértés?” – kérdeztem rögtön, a szék hátába kapaszkodva. Mert az ilyen hírre nem lehet mást mondani. Hogyan is lehetne felfogni, hogy elment, hogy nincs többé, hogy nincsenek válaszok, nincs értelem, nincs semmi, csak az utána tátongó űr és a csend, ahogyan keressük a szavakat.

Nem is lehet mondani semmit, amitől jobb lesz. De arra, ahogy csendben emésztjük magunkat, Kupi valószínűleg csak mosolyogna egyet, bekapcsolna valami drum and bass-t, és együtt dudorognánk, amíg mindenki le nem nyugszik.

Mert ő ez az ember volt, és így is fog megmaradni bennünk. A srác, akit elég egyszer bemutatni, mert utána mindenki emlékszik rá. Egy igazi, sugárzóan kreatív, alap arc, akivel jó együtt dolgozni. A haver, a kolléga, aki olyan nyugodtságot és szeretetet sugárzott, mint nagyon kevesen. Egy igazi közösségi ember, egy igazi tehetség és egy nagyon jó barát.

Pontosan olyan, aki miatt a DUE mottója: „közösség, tehetség, barátság”.

Ég veled, Kupi.

Emlékezni fogunk rád.

Nyugodj békében!

(Beke Dániel)

Gyászolunk Téged

Pótolhatatlan veszteség, felfoghatatlan tragédia sújtotta a DUE-sok nagy családját. Kupás Gábor, vagy ahogyan becézték őt, akik szerették (tehát mindenki), Kupi 34 évesen rosszul lett, és életét a kiérkező mentők sem tudták megmenteni.

Kupás Gábor, mint oly’ sokan mások, tizenéves fiúként jött el egyesületünk médiatáborába. E szomorú sorok megrendült írójának gyerekként csoporttagja volt. Azonnal kitűnt a kreativitásával. Semmilyen kihívástól nem rettent meg. Nyitott, közvetlen, humoros és bulis volt, közben pedig áradt belőle és felé a szeretet. Mágnesként vonzotta maga köré az embereket, és semmi jónak nem volt az elrontója. Szeretett élni, szeretett történeteket mesélni.

A DUE-ban szerzett kapcsolatokat okosan hasznosította. Megőrizte a barátait, és alkotóközösséget, szakmai műhelyet, óvó-védő közeget formált belőlük. Elismert videófilmes lett, akire még hosszú és eredményes pálya várt volna. A táborba csoportvezetőként tért vissza, és felnőtt a feladathoz.

Egy bizonyos kor felett az embernek el kell tudnia fogadnia a kikerülhetetlent. Én mégsem tudom nem mélyen igazságtalannak érezni – mi mindannyian mégsem tudjuk nem mélyen igazságtalannak érezni –, hogy Kupi kaján mosolya, ezer közül felismerhető hangja, egyedi humora, teremtő kreativitása, jó barátsága nincs többé. Éppen most hívtuk vissza tanítani, és jönni akart. Aztán elment. Felfoghatatlan. Nem való, hogy a tanárnak kelljen siratnia egykori diákját.

Isten nyugosztaljon, Kupi! Forgass egy ütős filmet a mennyországról, rájuk fér. Hagyj magad után ott is olyan nagy Kupit, mint a tábori szobádban!

Soha nem fogunk elfelejteni téged.

(Herczeg Zsolt)