Kevesen tudják, hogy a budai hegyekben húzódik a Guinness-rekorder Gyermekvasút, melynek működését majdnem teljességében felső tagozatos fiatalok irányítják. Az elmúlt években ez a világszerte egyedülálló különlegesség a közösségi médiának köszönhetően az eddiginél is nagyobb népszerűségnek örvend – még a külföldi turisták körében is. Mikor arra jártam, mindig halvány irigységgel figyeltem a gyerekeket, akik eljuttattak úticélomhoz, de egy alkalommal valami más is megragadta a tekintetem: a felnőttek, akik az állomásokon dolgoznak. Vajon hogyan lesz valaki állomásfőnök a János-hegy állomáson? Többek között erre a kérdésemre adott választ a gyermekvasút két állomásfőnöke, Homoki Györgyi és Rózsa János, valamint Andorfy Ottó vonatvezető.
Hogyan kerültek a Gyermekvasúthoz?
Rózsa János: Felnőttként 2013-ban kezdtem itt dolgozni, de voltam gyerekvasutas is, 1993-ban kezdtem a tanfolyamot. Azóta valamilyen úton-módon mindig volt hozzá közöm.
Homoki Györgyi: A saját kisbabáimmal voltam otthon, mikor a nagyvasutas főnököm szólt, hogy van egy üres állás a Gyermekvasútnál. Közel laktunk, de a gyermekeim még kicsik voltak, így eleinte el akartam utasítani a felajánlást. Ekkor tudtam meg, hogy mennyire ritka lehetőség az, amivel szemben állok. Így esett, hogy májusban lesz 20 éve, hogy a Gyermekvasútnak dolgozom.
Andorfy Ottó: A ’60-as években gyermekként szolgáltam itt, akkor megcsapott a mozdonyfüst. A gimnázium után a műszaki egyetemen vasútgépész lettem. A képzettségemmel a Ganz-MÁVAG-nál kezdtem dolgozni, ott fejlesztőmérnök voltam. 2008-ban jelentkeztem a Gyermekvasúthoz, azóta vagyok itt.
Ha azt mondják, „én a Gyermekvasútnak dolgozom!”, hogyan reagálnak más felnőttek?
H. Gy.: Általában ezer kérdésük van, olyat is hallottam már, hogy „akkor nem is te dolgozol, hanem a gyerekek?”, de ilyenkor el kell őket hívni, hogy nézzék meg.
R. J.: Aki tudja, hogy ez mit jelent, az általában elismeri a munkámat. Aki nem, de magyar, annak azt mondom; úttörővasút, és általában rendben is vagyunk. Aki külföldi, annak először el kell magyarázni, és aztán el is kell hozni, és rögtön átvált elismerésre.
A. O.: Sokan kérdezik, hogy működik, mi a feladatom. Csodálkoznak, volt már, hogy egy nagyvasutas munkatársamat elhívtam, hogy jöjjön el, nézze meg!
Milyen hatással van Önre, hogy ennyire természetközeli a munkahelye?
H. Gy.: Volt egy barátnőm, aki egyszer leszúrt, mikor említettem, hogy rám férne egy kis pihenés: „egyszer meglátogattalak munkában, itt dolgozol a természetben, pihenni jársz ide!” Természetesen ebben a csodálatos környezetben is elfáradok a nap végére, de sokat hozzám tesz, hogy ilyen közel van a természet.
Milyen személyes küldetés köti ide?
R. J. és A. O.: Ahogy életem során ezt a saját bőrömön érezhettem, értékes mindennapi készségeket ad a gyermekvasutasság: a csoportban dolgozás képessége, magabiztosság, pontosság, felelősség – szeretném továbbadni azt, ami nekem megadatott.
Milyen sajátosságai vannak az állomásoknak? Hogyan esznek például?
R. J.: Késsel, villával! A délhez legközelebbi vonattal elhozzák badellában az ebédet, amit Hűvösvölgyben főznek a konyhásaink. Az állomások egy része közösségi közlekedéshez csatlakozik. Mikor ilyen helyre vagyok beosztva, akkor busszal, villamossal, ritkán autóval megyek. Ha az erdei állomásokra kell eljutnom, akkor általában felszállok az első vonatra a gyerekekkel együtt – ezeknek az állomásoknak gyakran vannak egyéb jellegzetességei is. Például a János-hegyen nincs vezetékes víz és áram, de a gyerekek élvezik ezeket a nomád körülményeket.
Érez generációs szakadékot a gyerekekkel?
H.Gy.: Persze, de imádom! Az összes telefon- beállításommal segítenek. Amikor látom, hogy valami játékkal játszanak, akkor mindig megyek érdeklődni, de ha megunnak, akkor mondják: „na, majd letöltöm Önnek, Gyöngyi néni!”
Melyik a kedvenc története a pályafutásából?
H.Gy.: Konkrét kedvencem nincs, az szinte minden nap változik – talán azok a legjobbak, amik a gyerekek szeretetéből fakadnak. A legnagyobb megtiszteltetés viszont mindenképpen az, amikor egy csoport felkér arra, hogy nyolcadikos korukban a Gyermekvasútból velem „ballagjanak el”. Leírhatatlan érzés.
(Hacsek Anikó)
