Országos első helyezés, világbajnoki dobogó és kiváló tanulmányi eredmények – Kovács Kamilla számára azonban nem önmagában a győzelem jelenti a legnagyobb sikert. A fiatal íjász a versenyeket elsősorban a fejlődés visszajelzésének és egyben kikapcsolódásnak tekinti. Az íjászatról, a versenyhelyzetekről, a koncentrációról, a terveiről és a sikerek utáni pihenésről is mesélt.
Ha az íjászatról beszélünk, mindenkinek először a történelem jut az eszébe. Elmeséled, hogyan esett a választásod erre a szép ősi sportágra? Volt valaki, aki íjászkodott a családtagjaid, ismerőseid közül? Esetleg volt példaképed?
Kifejezetten példaképem nem volt, viszont az általános iskolás barátnőmnek a hatására kezdtem el íjászkodni, és később csatlakozott hozzám a nővérem és az apukám is.
Hány éves voltál, mikor először fogtál íjat a kezedbe?
Még 9-10 éves lehettem, amikor elkezdtem az Ostorosi Egyesületben íjászkodni.
Ki volt, aki felfigyelt rád, hogy érdemes ezzel komolyabban foglalkoznod?
Először még kellett egy kis idő, hogy kiteljesedjek ebben a sportágban, viszont mindig rengeteg támogatást kaptam a barátaimtól, a családomtól és az edzőmtől is.
Egyre sikeresebb eredményeket érsz el versenyről versenyre, emellett az iskolád színvonalát a kiváló tanulmányaiddal is emeled. A kettőt biztosan nem lehet könnyű összeegyeztetni. Mi motivál a legjobban a versenyzésre, honnan meríted az energiát az újabb megmérettetésekre?
Igazából tényleg nem egyszerű összeegyeztetni, és amikor a gimnáziumot kezdtem, akkor pár évre rá abba is kellett hagynom az íjászatot. Viszont sose kellett hozzá különösebb motiváció, mivel mindig egyfajta kikapcsolódásként éltem meg a versenyeket, és mindig azért mentem, hogy ott jól érezzem magam. Mivel tényleg egyszerű eljutni a versenyekre, és tényleg nagyon jó a társaság is.
Van-e olyan pillanat vagy sztori egy versenyről, edzésről, amelyre szívesen emlékezel vissza, ha igen, mesélnél róla nekünk?
Minden verseny és minden edzés tényleg nagyon jó kis családias hangulatban telik, viszont ha ki kéne emelnem egy történetet, akkor egy olyat mondanék, amikor még 10-11 éves lehettem, és egy verseny után újra és újra felszaladtunk egy dombra a barátaimmal, hogy onnan leguruljunk, és tényleg nagyon jól éreztük ott magunkat.
Van-e olyan „babonád”, ami úgy érzed, hogy segít egy-egy versenyen?
Van egy kis dínófigurám, amit minden versenyre magammal viszek, és az szokott segíteni.
Ebben a tanévben érettségizel, mik a terveid a jövőre nézve? Szeretnél továbbra is a sporttal foglalkozni, esetleg ebben az irányban tovább tanulni, pl. íjász-edzőnek?
Nekem jelenleg az a tervem, hogy a művészet irányában fogok továbbtanulni, viszont az is megfordult már a fejemben, hogy a későbbiekben elvégezzek egy edzői tanfolyamot, hiszen nagyon szívesen foglalkoznék gyerekekkel. Ha ez mégsem jönne össze, attól még természetesen megmaradnék a sportban aktív résztvevőként, mert azt semmiképpen nem szeretném már abbahagyni.
Szerinted mi a legnehezebb része ennek a sportnak, és mi segít ezt leküzdeni?
Mindenképpen a koncentráció megtartását mondanám. Nekem ez szokta a legnagyobb nehézséget okozni egy versenyen, viszont ezt is ki tudom küszöbölni azzal, hogy a versenytársakra nem ellenfélként tekintek, hanem inkább elbeszélgetek velük, és emellett én nem az első helyért szoktam menni egy versenyre, hanem azért, hogy ezáltal kapjak egy visszacsatolást a fejlődésemről.
Említettük már az interjú elején, hogy szép számmal büszkélkedhetsz, ha a győzelmekről beszélünk. Hogyan szoktál ünnepelni egy-egy sikeres verseny után?
Nekem nagyon fontos, hogy utána még egy kicsit megpihenjek, ilyenkor egy kiadós alvással. Viszont a versenyekről történő hazaúton a szüleim mindig felajánlják nekem, hogy betérjünk egy cukrászdába, hogy megegyünk valami kis süteményt vagy egy fagyit.
