Fiatal művészként saját hangjának megtalálásán dolgozik, miközben egy különleges képregényprojekten is dolgozik. Nemrég a közönség előtt is bemutatkozott a „MART” című csoportos kiállításon, munkáját pedig a Képremény Egyesület Petőfi-illusztrációs elismerésével is díjazták. Bíró Kolos Tivánnal a pályakezdés lehetőségeiről, a saját út megtalálásáról és arról beszélgettünk, miért fontos számára a közönséggel való valódi kapcsolódás. Balla Kerka interjúja.
Hogyan érzed magad fiatal művészként ma, Magyarországon? Pályakezdőként mennyire látod nyitottnak a közeget?
Fiatal művészként egyelőre még abban a fázisban vagyok, amikor keresem a saját utamat és a lehetőségeket, azt, hogy merre lenne érdemes elindulnom. Annyira azért nem rossz a helyzet, mint amennyire sokan gondolják. Ha a klasszikus képzőművészetet nézzük, ott van például a Godot Galéria, amely kifejezetten felkarolja a fiatal, pályakezdő alkotókat. Hozzájuk munkákat is lehet benyújtani kiállításra, emellett pedig rendszeresen indítanak mentorprogramokat is. Vannak más kezdeményezések is, például a „sétálógaléria” program. Én mindig aktívan keresem ezeket a lehetőségeket. Nem érzem úgy, hogy korlátozva lennék abban, hogy elmondjam vagy megfessem azt, amit gondolok – és úgy vélem, ezt a szabadságot nem is szabad feladni.
A rengeteg hasonló alkotó között hogyan tud valaki kiemelkedő, igazán egyedi művészetet felmutatni?
Rendkívül nehéz, ehhez rengeteg kísérletezésre és hosszú évek kitartó fejlődésére van szükség. Én is csak keresem a saját hangomat ezen a téren. Arra jöttem rá, hogy teljesen eredeti történeteket vagy érzéseket én sem tudok létrehozni. Igyekszem abból dolgozni, amit én vagy az ismerőseim tapasztalnak meg, és ezekből próbálok ihletet meríteni. Talán az jelenthet egy bizonyos fokú eredetiséget, ha az ember teljesen beleadja önmagát a műveibe.
Amikor te dolgozol, akkor inkább a teljesen új felé kísérletezel, vagy a hagyományok felé húz a szíved?
Ha a vizuális és technikai oldalát nézzük, az utóbbi időben nagyon megszerettem a tusfestészetet, mostanában legszívesebben ezzel dolgozom. Ez egy kifejezetten tradicionális művészeti forma. Az egyetemen különféle, több száz éves sokszorosító grafikai eljárásokat is tanulunk, így ebből a szempontból inkább tradicionálisabb alkotónak vallom magam.
Ugyanakkor a technika és a vizuális megközelítés számomra két külön dolog. Inkább a formákkal szeretnék kísérletezni: azzal, hogyan rajzolom meg az alakokat vagy éppen a tájat. Ha pedig a történeti oldalát nézzük, ott egyáltalán nem szeretnék határokat szabni magamnak. Nem akarom a trendeket követni, inkább azokból a témákból indulok ki, amelyek éppen aktuálisan foglalkoztatnak.
Hogyan éled meg a sikert? Egy galériai megkeresés, vagy egy verseny megnyerése ad nagyobb örömöt?
Mostanában inkább galériás megkeresésekre volt példa, kevesebb pályázatra adtam be a munkáimat. Számomra a galéria azért ad sokkal többet, mert az egy közösségi esemény. Lehetőség van találkozni a hétköznapi emberekkel. Számomra az jelenti az igazi sikert és beteljesülést, ha látom, hogy az alkotásom megszólítja az átlagos nézőt is, és nem csak a szűk szakmai közeget vagy a kritikusokat.
Van olyan ötleted, amit már évek óta szeretnél megvalósítani, de még mindig nem tudtad megtenni?
Igen, pont van egy ilyen projektem. Ez egy képregényötlet lenne, tehát nem a klasszikus képzőművészet kategóriája. A képregény mint műfaj nagyon közel áll a szívemhez. A történet szála még nagyon kialakulatlan, de a lényege az lenne, hogy nagyobb közéleti és társadalmi eseményekre, érzésekre reflektálna, egyéni perspektívákon keresztül. Ezt az egészet pedig tusfestményekből csinálnám, kilépve a megszokott képregényes klisékből, buborékokból és szabályokból.
Szerinted mitől válik egy egyszerű szöveg vagy egy köznapi tárgy művészetté?
Szerintem attól, hogy milyen személyes élményt tudunk hozzá kapcsolni. Néha ez teljesen spontán módon történik. A szövegekkel mostanában leginkább zenehallgatás formájában találkozom. Amikor egy dalszöveget hallgatok, szinte automatikusan kapcsolok hozzá saját belső élményeket, vagy kivetítem olyan külső hatásokra, amik korábban megérintettek, és a zenén keresztül dolgozom fel őket. A tárgyak szintjén pedig azokat a dolgokat keresem a környezetemben, amikhez emlékek kötnek. Ezek mentén a személyes kötődések mentén próbálom megtalálni azt, hogy hogyan válhat egy tárgy művészeti témává.
Milyen érzés fog el, amikor végre befejezel egy alkotást?
Ha elégedett vagyok a végeredménnyel, az egy fantasztikus érzés, bár a legtöbb esetben nem így történik. Az ember alkotóként mindig meglátja a saját munkájában a hibákat. Ezért is szeretem megmutatni a kész képeket másoknak, hogy halljam a véleményüket, és a visszajelzésekből meg a kritikákból építkezem tovább. De ha sikerül nagyjából úgy megvalósítani a képet, ahogy az a fejemben élt, az mindig ad egy jóleső megkönnyebbülést és elégedettséget.
Nem szoktál utána egyfajta alkotói ürességet érezni?
Ezen a nyáron sajnos elég sokszor éreztem ezt az ürességet, mert az egyetemi szünet kezdete óta nem igazán volt időm nagyobb műveket készíteni. Nagyon várom már, hogy újra induljon az egyetem és visszatérhessek ebbe az intenzív alkotói periódusba. Előfordul, hogy a befejezés után eluralkodik rajtam az üresség és a toporgás, hogy „Na, most merre tovább?”, de szerencsére sűrűn megesik az is, hogy rögtön ugranék át a következő projektre.
