Stiller Ákos számos kitüntetést gyűjtött be az évek során; csupán tíz év alatt huszonegy sajtófotó-díjat nyert. Jelenleg szabadúszóként dolgozik olyan újságoknak, mint a The New York Times, a National Geographic vagy a CNN. A fotózással kapcsolatos múltjáról, projektjeiről és tapasztalatairól kérdeztük.
Mikor kezdett el érdeklődni a fotózás iránt?
Édesapám vett egy fényképezőgépet még gyerekkoromban, ami elképesztően megtetszett. Egy családi nyaralás során, ahova természetesen a gép is jött velünk, azon kaptam magam, hogy jobban érdekel, mint maga az utazás. Ekkor még csak középiskolás voltam, így kezdődött minden.
Ha a projektjei közül választania kéne, akkor melyik mellett döntene és miért?
Nekem mindig is a hosszútávú projektek voltak a szívem csücskei, így hirtelen két anyagot is ki tudnék emelni. Az egyik, amikor a magyar tanyavilágot fotóztam. A célja az volt, hogy bemutassuk, hogy milyen nehézségekkel küszködnek az ott élők. A másik egy nagyon fontos, egyelőre még egy nem publikált anyag – a National Geographic megbízásából Angolában jártam egy madarász felfedező csapattal, ahol egyfajta „védelmi programot” örökítettem meg.
Több fotósorozatát is a National Geographic közreműködésével készítette. Mikor és hogyan került kapcsolatba velük?
Lassan egy évtizede, 2014-ben, amikor kiválasztottak a World Press által szervezett Joop Swart ösztöndíjra. Ez egy olyan ösztöndíj, ami kezdő fotósok számára hatalmas ugródeszkát jelent a nemzetközi színtérre. Ezen a pályázaton a National Geographic fotórovatának vezetője volt az egyik zsűritag. Így kerestek meg a későbbiekben is.
Nemrég nyílt meg a Pesti Vigadóban a „Generációk” című fotóművészeti kiállítás, amely MMA-ösztöndíjasok alkotásait mutatja be. Milyen fotóival szerepel itt?
A tanyavilágról készült képekkel. Ezekből választottam ki hat olyan darabot, amelyek az ösztöndíjas időszakom alatt születtek. Úgy látom, hogy ez az anyag elég jól érzékelteti, példázza azt, ahogy a kis gazdaságokat teljesen felszámolják az utóbbi időben a nagyobb gazdaságok.
Mit szeretne üzenni a képeivel?
Azt gondolom, hogy valamilyen szinten mi is hírvivők vagyunk, hiszen nem mindenki tud eljutni azokra a helyekre, ahol mi járunk – például azokra a hátrányos helyzetű településekre, ahol én is fotóztam. Ezért az a legfontosabb feladatunk, hogy ezt a tudást, információt és érzelmet hűen visszaadjuk az embereknek, amellyel akár változást is elindíthatunk bennük.
(Fogarasi Kleopátra)
