A magyar szinkronfilm-gyártás, s az azon belüli szöveg-alámondás természetes részét képezi a hazai televíziós sugárzásnak, továbbá a moziszínházakban vetített külföldi filmeknek. Alkalomadtán bizonyos sztároknál és karaktereknél már az első képkockákon való megjelenésük után tudjuk, milyen hangon fognak megszólalni. Ebben a szituációban a felbukkanó arcot egy bizonyos magyar hanghoz társítjuk, s amennyiben az adott alanyhoz hozzárendelt szinkron eltérő intonáción szólal meg, illúzióromboló hatása miatt képesek lehetünk műsort váltani vagy akár a hangsáv nyelvén módosítani.
Számtalanszor fordult elő esetemben is, hogy kikapcsoltam az adott tartalmat, mert nem az szinkronizálta az általam kedvelt előadóművészt vagy animált karaktert, akihez hozzászokott a fülem, ezáltal az ízlésem is. A hirtelen szinkronváltás ugyanis valóban kizökkentheti a nagyközönséget, s evégett az előadóművész/rajzolt karakter és a szinkronszínész szimbiózisa is megbomlani látszik. A magyar hangok szinte önálló, színes világot teremtenek számunkra csilingelő szövegalámondásukkal. Akár egy kevésbé jól sikerült dokumentációnál, esetleg egy gyengébben prezentált színészi mimika színvonalát is fel tudja dobni az adott szinkronszínész hangjátéka.
Hatalmas szinkronszerelmesként felkértem egy számomra igencsak fontos és jellegzetes hangot, hogy egy interjú keretein belül meséljen nekünk az alábbi szakmáról, egy empirikus gondolatmenetet követően. Kedves Olvasóim, íme az utolsó léghajlító Aang Avatar, a komisz Dennis, illetve a Tini Titánok alakváltó Gézengúzának és számos más zseniális karakter magyar hangja, Szalay Csongor!
Mesélj nekünk a kezdetekről! Honnan jött az a gondolat, hogy belekóstolj a szinkronszínészkedés világába?
Részemről semmi tudatosság nem volt benne az elején. Mindössze ötéves voltam, amikor a szomszédunk, Tomasevics Zorka megkérte anyukámat, hogy vigyen el a közeli Pannónia Filmstúdióba. Zorka akkor rendezte az Ovizsaru című film szinkronját, amiben sok óvodáskorú megszólaló van; a szakmában sosem volt túltengés kicsi gyerekekből, így kénytelen volt válogatni az ismerősei közül. Szerencsés helyzetben voltam, mert négyesztendős koromra már elég jól elsajátítottam az olvasást, így nem kellett szavanként vagy mondatonként betanítani számomra a rám eső szöveget. Nem telt el sok idő az Ovizsaru felvétele után a következő felkérésemig, s hamar azon kaptuk magunkat, hogy rendszeresen megyünk át az oviból ebéd után a stúdióba… még jó, hogy amúgy sem szerettem a délutáni alvásokat.
Ha jól tudom, 1991 óta foglalkozol ezzel a hivatással. Mit gondolsz, a közönség inkább rajzanimációkhoz vagy filmekhez kapcsol téged, esetedben a hangodat?
Igen, már 30 éve… Szerintem változó, de az biztos, hogy sokan azonosítanak be különböző mesefilmekből vagy sorozatokból. Ez persze abból is adódhat, hogy többször kell jellegzetesebb, karakteresebb hangot választanod az ilyen típusú munkákhoz. Volt egy időszak az életemben, amikor rengeteg rajzfilmet szinkronizáltam. Szerintem a hangi adottságaim alapvetően passzolnak ehhez a műfajhoz és elég terhelhető vagyok ebből a szempontból, nem rekedek be könnyen 1-2 órányi folyamatos „vinnyogástól”, szóval sokszor hívnak még most is animációs filmekre.
Szakmán belül milyen változásokat okozott számodra az, amikor elkezdtél mutálni?
A hangom szerintem mindig is „furcsa” vagy „érdekes” volt már gyerekként is, és viszonylag fiatalos maradt így a harmincas éveim közepére is. Ráadásul annyit terheltem a munka által, hogy elég jól be volt járatva… Volt olyan szakmabeli személy, aki aggódott miatta, de szerencsére nem küzdöttem sokat tipikus elcsuklós-mutálós tünetekkel. Esetemben nem volt egy radikális váltás a hangszínemben, hanem szinte fokozatosan mélyült. Igaz, hetedik osztályos koromtól az érettségiig jóval kevesebbet dolgoztam, mint előtte vagy utána. De ez inkább annak volt köszönhető, hogy a jegyeim elég erősen romlottak és muszáj volt, hogy a tanulmányaim kerüljenek az első helyre. Nem mondom, hogy ez sikerült is.
Van esetleg példaképed a szinkronszínész szakmában?
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sok nagy színészkollégát egész kisgyerekként ismerhettem meg, s akik kezdettől fogva segítőkészek és barátságosak voltak, sosem éreztették velem azt, hogy legendákkal vagyok körülvéve. Utólag persze már össze lehet rakni a képet, de nem emelnék ki senkit, inkább úgy fogalmaznék, hogy mindent a legnagyobbaktól tanulhattam, legyen az színész vagy épp rendező. És ezért nagyon hálás vagyok!
A legtöbben – köztük jómagam is – az animék világából ismerhetünk téged. Milyen a kapcsolatod ezzel a kultusszal?
Akkor találkoztam először vele komolyabban, amikor belecsöppentem a munka folyamán. Egy időben úgy éreztem, állandóan csak animén dolgozom és őszintén szólva, akkor picit megcsömörlöttem tőle… Az biztos, hogy van jobb és rosszabb alkotás, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy van, ami nem nekem való. De ez nem baj, szinkronizálás közben sosem számít igazán a műfaj, mindent a legjobb tudásunk szerint igyekszünk megcsinálni. De mindig lenyűgöz az ezt övező kultusz és rajongás.
Elmaradhatatlan kérdés, hogy melyik szinkronszerepeidet sorolod a kedvenceid közé? Van esetleg olyan film vagy sorozat, amit gyakrabban újranézel, annyira a szívedhez nőtt?
Nagyon nehéz kérdés; gyakran említem a Felolvasó című filmet, míg az animált dokumentációk közül A Simpson családot, amiben Milhouse hangját kölcsönzöm.
De ilyen számomra a Disenchantment – A kiábrándult királylány, melyben Elfo, a manó hangja vagyok. Manapság köztudott, hogy már jóval kevesebbet szinkronizálok, mert átültem a fal túloldalára, s szinkronrendezőként tevékenykedem. Saját munkáimat leginkább azért nézem vissza, hogy tanuljak belőlük. Bár még ennyi év után is kicsit nehéz elvonatkoztatni attól, hogy magamat hallom.
(Varsányi Dorka, Az év diákújságírója, felsőoktatás, dicséret)
