Berkesi Judit sportriporter számára a szakmai felkészültség, az empátia és a sportolók iránti tisztelet egyaránt elengedhetetlen. Pályafutása során nemcsak a sportközvetítések izgalmas pillanatait élte át, hanem olyan nehéz helyzetekkel is szembesült, amelyek emberileg és szakmailag egyaránt próbára tették. Beszélgettünk a női sportriporterek helyzetéről, a sportolókhoz fűződő kapcsolatáról, a hitelesség fontosságáról, valamint azokról az interjúkról, amelyek számára igazán különlegesek lennének.
Pályafutásod során rengeteg nagy sportolót kérdezhettél, beszélgethettél velük. Van olyan, akivel még nem sikerült, de kifejezetten szívesen készítenél interjút?
Nagyon sok magyar sportolóval szívesen beszélgetnék, különösen olimpiai bajnokokkal. Darnyi Tamás például olyan úszó, aki nem igazán szeret interjút adni, de egyszer odamentem hozzá, és kértem, hogy ha valamikor mégis vállalna egy beszélgetést, gondoljon rám. Fontosnak tartom, hogy azok a generációk is megismerhessék őt, amelyek már nem láthatták versenyezni.
Nem tudnék egyetlen nagy világsztárt mondani, akivel különösen szívesen beszélgetnék. Persze most biztos jó lenne Cristiano Ronaldóval leülni, de erre melyik sportriporter mondana nemet? Szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy számomra még különlegesebb lenne, ha egy magyar sportolóval készíthetnék interjút közvetlenül az olimpiai bajnoki címe után. Voltam már olimpián, de azok a sportolók, akikkel ott beszélgettem, nem lettek olimpiai bajnokok. Természetesen egy labdarúgó-világbajnokságon egy magyar játékossal készített interjú is különleges lenne. Egy ilyen pillanat átélése és közvetítése még hiányzik a pályafutásomból.
Hogyan lehet egyszerre hitelesen kérdezni és közvetlen kapcsolatot kialakítani a sportolókkal?
Szerintem nehéz hiteles sportriporternek lenni személyes kapcsolódás nélkül. Az online világban sok információhoz hozzájutunk, de kevesebb lehetőségünk van a személyes találkozásra, mint korábban, amikor egy edzésen szinte bárkivel beszélgethettünk. Ennek ellenére fontosnak tartom, hogy jelen legyünk a sporteseményeken, az edzéseken és a sajtótájékoztatókon, még azokon a napokon is, amikor látszólag nem történik semmi különösen izgalmas.
Így jobban megismerhetjük a sportolókat és a környezetüket. Az is fontos, hogy bizonyos információkkal felelősen bánjunk. Nem használhatunk ki minden olyan dolgot, amiről tudomást szerzünk, csak azért, hogy néhány napra hírnevet szerezzünk magunknak. Ezzel akár az egész sportközösségnek árthatnánk, hosszú távon pedig a bizalmat is elveszítenénk.
Ugyanakkor a közelség mellett a távolságot is meg kell tartani. Ha túlságosan összebarátkozunk egy sportolóval, nehezebbé válhat, hogy kritikusan kérdezzünk tőle, vagy kimondjuk, ha hibázott. Meg kell találni az egyensúlyt a személyes kapcsolat és az objektivitás között. A sportoló is könnyebben elfogadja a kritikát attól, aki ismeri őt, és akinek a szándékait is érti.
Milyen kihívásokat jelentett nőként érvényesülni ebben a szakmában?
A kollégáim, a sportolók és az edzők között is sok a férfi, így a munkám során is sok férfival találkozom. A nézők között is sok a férfi, ezért a pályám elején volt bennem egyfajta megfelelési kényszer. Szerettem volna bizonyítani, hogy nem a külsőm miatt vagyok ott, hanem azért, mert szakmailag is megállom a helyem.
Nem szerettem, amikor kizárólag a megjelenésem miatt kaptam pozitív visszajelzést, mert úgy éreztem, ez azt erősíti, hogy csak ezért vagyok a képernyőn. Természetesen a televízió vizuális műfaj, a megjelenés mindannyiunk számára fontos, de nekem mindig az volt a célom, hogy a munkám alapján fogadjanak el. Azt sem szerettem, amikor női sportriporterként hivatkoztak rám. Azt szerettem volna, ha nem azt nézik, hogy egy nő beszél, hanem azt, hogy én mit mondok.
Kezdetben talán túlságosan is bizonyítani akartam: túl sokat készültem, túlgondoltam a dolgokat és néha görcsösen próbáltam megmutatni a tudásomat. Idővel megtanultam megtalálni az egyensúlyt és elfogadni, hogy a nőiességem is adhat egy másik, érdekes nézőpontot egy interjúban. Ez nem jobb vagy rosszabb nézőpont, egyszerűen más. Ahogyan egy férfi kollégának, úgy nekünk is meg kell találnunk a saját hangunkat, bár nőként talán egy plusz kihívással is szembe kell néznünk.
Mi volt a legnagyobb kihívás a televíziós pályafutásod során?
Az egyik legnehezebb helyzetet a korábbi labdarúgó-Európa-bajnokságon éltem át, amikor Christian Eriksen összeesett a pályán, és félbeszakadt a Dánia–Finnország mérkőzés. A stúdióban két olyan szakértővel voltam, akik akkor először szerepeltek ebben a műfajban. Körülbelül egy órán keresztül kellett volna beszélnünk, miközben azt láttuk, hogy a pályán egy embert újraélesztenek, és az sem volt biztos, hogy túléli.
Éppen a kisfiamat vártam, ezért érzelmileg is érzékenyebb időszakban voltam. Rettenetesen megviselt a helyzet, különösen a bizonytalanság. Szakmailag is nehéz volt eldönteni, meddig kell beszélni, mit lehet mondani, és mit nem. Napokig tartott, mire összeszedtem magam. Utólag is gondolkodtam azon, hogyan lehetett volna jobban kezelni ezt a szituációt, de úgy gondolom, az ilyen helyzetekre nincs forgatókönyv. Ezeket a helyzeteket is meg kell oldani, hiszen ez is a szakmánk része.
Mitől válik igazán emlékezetessé egy sportinterjú vagy közvetítés?
A sportriporterek munkájának sikeressége egyenes arányban van a sportolók sikerességével. Hiába teszem fel a legkeményebb, szakmailag indokolt kérdéseket egy Andorra ellen elveszített mérkőzés után, az interjú valószínűleg nem lesz emlékezetes. Ettől függetlenül ilyenkor is oda kell mennünk a sportolókhoz, és beszélgetnünk kell velük, ami sokszor komoly kihívás.
Fontos, hogy soha ne felejtsük el, ki a főszereplő. Nem én vagyok az, nem az én nagy mondatom vagy világmegváltó kérdésem a lényeg, hanem a sportoló. Egy interjú természetesen a kérdésektől is izgalmassá válhat, de csak akkor, ha azok valóban a sportolót és a teljesítményét helyezik a középpontba. Nekünk empátiával, tisztelettel, szakmai felkészültséggel és adott esetben kritikával kell közelítenünk hozzájuk. A feladatunk, hogy a nézőknek közvetítsük a sportolók megéléseit, és szakmailag, valamint érzelmileg is értékeljük a látottakat. Kapocs vagyunk a nézők és a sportolók között, de nem mi vagyunk a főszereplők.
