Akinek a szobrászlét olyan, mint a lélegzetvétel

Rabóczky Judit Rita egri születésű szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, már az iskolában is szívesebben maradt a kerámiaműhelyben buli helyett. Noha nem művészcsaládból származik, alighanem Isten is szobrásznak teremtette. Nem hisz az inspirációban, ha pedig úgy érzi, unja egy művét, egyszerűen abbahagyja.

Mindig is érdekelte a szobrászat?

Én nem születtem művészcsaládba, így amikor a felvételire készültem – akár az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolára (akkor úgy hívták), akár a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemre –, szülői áldást nem kaptam rá. Ez amolyan ufószerű dolog volt nekik: „Szerencsétlen gyerek, miből fog megélni?” Szerencsém volt viszont az általános iskolai rajztanárommal, aki nagyon is forszírozta ezt a törekvésemet. Szerintem engem az Isten erre predesztinált. Valahányszor formailag megteremtettem valamit, amit konkrétan meg is tudtam fogni, az engem mindig jobban elvarázsolt. A középiskolában is inkább lógtam a kerámiaműhelyben, mintsem bulizzak a haverokkal. Jobban szerettem dolgozni. Van ugyan sors meg szabad akarat, de nekem igazából ez el volt rendelve.

Mit jelent számára a művészet, az alkotás?

Az egyetemen a mesterem Kő Pál volt, aki mindig azt mondta, hogy művészetet nem lehet tanítani, igaza is volt – bár hozzáteszem, hogy szakmát azért igen. Lehetőleg minden nap dolgozom, egyik szobromból jön a másik. Nem vagyok annyira tudatos, de azért visszafelé nézve mindig jobban látom, hogy mit miért teszek. Ösztönösen kísérletező alkat vagyok. Ez az egész számomra egy természetes életvitel, mondhatnám, lélegzetvétel. Az életem része. Szerintem a művészet a legjobb „haszontalan” dolog a világon, valamilyen értelemben lelki étek.

Melyik alkotására a legbüszkébb, és melyik áll magához a legközelebb?

Mindig az, amin éppen dolgozom! De azért vannak olyan szobrok vagy szoborcsoportok, amik fontosabbak nekem. Elsősorban sorozatokban szeretek gondolkodni, meg installációszerű elhelyezésben, amikor a szobrászat mint műfaj kicsit kibillen valamerre, például „teátrális” elemekkel bővül. A legutóbbi, Vasra verve című kiállításomban pont volt egy ilyen szituáció: úgy voltak megrendezve a munkák, hogy maga a kiállítás is műalkotássá vált. Az se véletlen, hogy gyakran dolgozom más művészeti ágakban dolgozó alkotókkal, szeretek behozni performatív vagy akcióhelyzetet is egy kiállításba.

Amikor nekikezd egy mű elkészítéséhez, mi ad inspirációt?

Nem hiszek az inspirációban. A folyamatos munkában hiszek egy nyitott, érzékeny szemlélettel párosulva. Mindegyik munkámat másvalami indítja el. A legutóbbi kiállításomra vasból hegesztettem maszkokat, amiket Szégyenmaszkoknak neveztem el, nemcsak mert hasonlítanak a korábbi történelmi korok megszégyenítő eszközeire, hanem mivel durva használati tárgyakból is készültek. Egy fotó erejéig felkértem néhány barátomat, hogy húzzák fel magukra az elkészült maszkokat, és a szobrok meg a fotók lettek együtt maga a mű. Az elmúlt időszakban azt érzékeltem, hogy az emberek egyre feszültebbek, az országra pedig ez hatványozottan igaz, és nemcsak a háború miatt.

(Fáber Fruzsina)