„Az emberi hang, a zene megnyitja a lelket, életerőt ad, minden lelki baj gyógyítható általa…” – mondta Zádori Mária, Liszt Ferenc-díjas énekművész, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, aki fiatalon még gyógyszerésznek készült, viszont ma már több országban ismerik hangját. Pályája kezdetéről, az őt ért sikerekről, a mai fiatalok és a zene kapcsolatáról kérdeztük.
Volt olyan a családjában, aki zenével foglakozott, vagy hogyan indult Önnél mindez?
Egyszerű, kispolgári családban nőttem fel. A komolyzenével semmilyen kapcsolatom nem volt, otthon legfeljebb magyar nóták, táncdalok, operett melódiák szóltak. Ezeket természetesen én is énekeltem. Volt egy nótáskedvű nagyanyám, talán tőle örököltem a hangomat és az éneklés szeretetét. Senki nem zenélt a családban, de engem óvodás korom óta énekeltettek, beírattak a helyi zeneiskolába, ahol zongorázni tanultam. A tanárnőm szólt az ének tanszak vezetőjének, Ivánkovits Ferencnének, hogy hallgasson meg, majd megkérdezte, lenne-e kedvem az énektanuláshoz. Igent mondtam. Akkor még nem sejtettem, hogy amíg a pályán vagyok, állandó tanulás lesz az életem. Még tizenöt éves sem voltam, amikor a vegyipari technikumba jártam, hiszen életcélom nem az éneklés, hanem az emberek gyógyítása volt. A tanárnőm benevezett az 1965-ös Ki-Mit-Tud? versenyre, ahol első helyezett lettem. Úgy gondolom, ez volt az a pont, amikor a sok fellépés kezdett eltántorítani a vegyészettől. Hát így indultam az éneklés felé.
Van bármilyen meghatározó vagy kedves emléke, amitől azt érezte, hogy ez az Ön útja?
A hangos siker sohasem kábított el, bár természetesen jólesik a felzúgó taps, de én csak egy része vagyok a jól sikerült produkciónak. Az igazi siker számomra az, amikor egy kapolcsi koncert után megvár egy kedves idős hölgy megköszönni, hogy milyen gyönyörű éneket hallott. Vagy egy dalest után gratulál a híres tanszékvezető tanár. Ezek az igazi sikerek: nyomot hagyni az emberek lelkében. Ilyenkor érzi az ember, hogy a gondviselés jó útra helyezte.
Kik vannak hatással önre?
Legnagyobb példaképem Alfred Deller angol kontratenor, akit még hallhattam élőben. Lenyűgözött a tiszta, gyönyörű hang, a mély zeneiség és a minden manír nélküli egyszerűség. A mai énekesek közül Joyce DiDonato a kedvencem. Az egyik legnagyobb énekesnőnek tartom, rendkívül sokoldalú, legyen az barokk, avagy kortárs zene, mindenben hiteles.
Nemrég elnyerte a Nemzet Művésze díjat. Milyen hatással volt ez Önre?
Meglepetésként ért, hogy a nevem egyáltalán felmerült egy ilyen megtisztelő cím kapcsán. Ennél nagyobb elismerést magyar művész nem kaphat. Nagy súllyal nehezedik rám, ugyanakkor földöntúli öröm, hogy egy vidéki város zeneiskolájából indulva ilyen magasra repített a gondviselés és a kedves kollégák titkos szavazása.
Ha valakiben ott a tehetség és ezen a pályán szeretne elindulni, mit tanácsolna neki?
Ez a kor már nem mindig a művészről szól. Manapság percek alatt csinálhatnak sztárt valakiből, és nem biztos, hogy a legtehetségesebb lesz az első helyezett. Ez nagyon káros, mert azt a látszatot keltik, hogy munka és komoly tanulás nélkül is lehet boldogulni, milliókat keresni. Arra intem az ifjúságot, hogy ne hagyják magukat elkábítani, mert ahhoz, hogy valaki 50 évig tudjon a pályán maradni, végtelen nagy szorgalom, alázat kell.
(Bartos Benigna)
