Papírsárkányok

Ha valaki meghallja ezt a szót, jó eséllyel vagy Khaled Hosseini sikerkönyvére vagy Henri Gonzo zenész új, azonos nevű zenekarára asszociál. Persze vannak, akikben csak egy kedves gyerekkori emlék elevenedik meg. Én Henri Gonzo és a Papírsárkányok – A Cementkert címet viselő, idén megjelent albumára gondolok, aminek az utolsó száma éppen Hosseini könyvéről szól – így végülis én is erről fogok most.

Khaled Hosseini a legismertebb afgán író, akinek éppen ez a könyve hozta meg a sikert: 48 országban jelent meg, 101 hétig maradt a bestseller listán, és filmet is forgattak belőle. A mű sok szempontból önéletrajzi; egy bűntudattal terhelt, megtört szív érzelmi viharába sodorja az olvasót. A történetet Amir szemszögéből látjuk, aki Hosseinihez hasonlóan Kabulban nő fel. Apukája köztiszteletben álló vagyonos ember, aki sokat tesz a kabuli emberekért. Egy határozott, erőtől duzzadó férfi, akire soha nem hasonlíthat a gyáva, nyeszlett kis Amir. A csonka családdal – Amir anyukája belehal a szülésbe – él az apa imádott szolgája és annak fia, Haszan, aki alig fiatalabb Amirnál.

A két fiú szinte testvérként nő fel, ám a „nemes pastu és szolga hazara” nemzetség közötti konfliktus kettejük kapcsolatába is beszivárog, ezért Amir még saját maga előtt sem meri bevallani a Haszanhoz fűződő baráti érzéseit. Egy végzetes nap után azok létezésében is kételkedni kezd; a Kabulban hagyományos sárkányfutó versenyt mindketten halálosan komolyan veszik: Amir az apjának akar bizonyítani, Haszan pedig az Amirhoz való hűségét semmiért sem képes feláldozni. Ebből következik hát Amir árulása és Haszan tragédiája. A két fiú elválik egymástól, a sorsuk mégis összeolvad. Nemsokára Afganisztán is összeomlik; a szovjetek bevonulásától a tálib rezsimig követhetjük nyomon az ország sorsát. Amir mindeközben elhagyja szülővárosát, és végül az Egyesült Államokban kezdi el a felnőtt életet. Ám sok-sok év elteltével, hazája romjain lehetőséget kap arra, hogy jóvá tegye, amit elrontott.

A megrázó lélektani történet barátságról, hibákról, önmarcangolásról és a szeretettel járó fájdalomról szól, továbbá egy történelmileg hiteles alkotás Afganisztánról. Bár sokszor nehéz szembe néznünk döntésink következményeivel, csak így tudunk továbblépni a történteken; tanulnunk kell a múltunkból, hogy jobb lehessen a jövőnk.

(Ráncsik Virág)