Ricse, Ricse, Beatrice, avagy Feróval a Nemzetiben

Hét óra előtt nem sokkal érkezem meg a Nemzeti Színházba 2021 novemberben. Emberek sora hömpölyög a bejáratoknál, zsivajuk betölti a csendes Duna-partot. Itt van mindenki. Hosszúhajú, kemény rockerek csoportja, fiatalságukat kereső egyedülálló anyukák társasága, öltönyös, fontosnak öltözött férfiak, ötvenes kalandkereső házaspárok, öregek, akik a bandával együtt nőttek fel, és persze mindenki, aki számít. Minden ruhán ott van valamilyen formában a piros, fehér, pöttyös minta, összetartozásuk jeleként.

Telt házas esemény, még a csilláron is lógnak. Hét óra öt perckor az addig aláfestő zeneként szolgáló melódia felerősödött, felgördült a függöny és egyből belecsaptak a húrokba. Aki egy túlöltöztetett, sztereotipikus, ünnepi koncertre várt, lehet, sőt biztos, hogy csalódott, mert itt csak öt egyszerű zenészt láttak, akik szívüket, lelküket beleadva zenéltek vállt vállnak vetve a színpadon, mintha csak tudták volna, hogy itt a világvége.

Nagy Feró, mint jelenség a színpadon

Elején megszeppenve kezd neki bevezető monológjának, de a közönség bátorító és fáradhatatlan tapsviharának köszönhetően dalról dalra otthonosabban és magabiztosabban érezte magát, lénye betölti az egész színpadot, magára vonva az összes tekintetet. Korához képest meglepően energikusan ugrál a színpadon buggyos bőrgatyájában. Szögezzünk le valamit; Nagy Feró nem öreg; ő klasszikus, vagy hogy is mondják ezt szépen.

Jól ismert és a nők körében kedvelt rosszfiús imidzséhez hűen pajkos humorral és látszólag kifogyhatatlan energiával meséli kalandos történeteit, nőügyeiről, zenéjéről, és a rendőrséggel folytatott ügyes-bajos dolgairól, meghatározva ezzel mindezt amit ma a köznép szerint a „nemzet csótánya” jelképez.

Pedig itt sokkal többről van szó. Tanúi lehettünk megjátszás nélküli, őszinte pillanatoknak, betekintést nyerhettünk a banda életének színfalai mögé, megismerhettük az idáig vezető hosszú út nehézségeit és szép pillanatait, hallhattunk soha elő nem adott feldolgozásokat. Egyszóval a Beatrice még ennyi évtized után is tudott újat mutatni, felpezsdítve a szokásos, monoton koncertmenetet.

A rendhagyó műsor forgatókönyve Nagy Feró: Boldog Szép Napok című önéletrajzi műve alapján készült. A számok között nyögve ül le az odakészített rozoga székre, és rendíthetetlenül mesél nekünk; mint a nemzet nagyapja, az unokák kíváncsiságával hallgató közönségnek. Őszinte, kedves pillanatok ezek, tisztán érzékelhető az előadó és a rajongók közötti szoros kapocs.

Na majd most… most elájultok.

Ezen szavakkal nyitja meg Nagy Feró a második felvonást, majd újdonsült platinalemezét hanyagul a hóna alá csapva, kezd bele a következő dalba. Ez az est azonban nem csak Feróról szólt. A banda az elmúlt évben vérfrissítés címszó alatt pár új, fiatalabb arccal gyarapodott, és meg kell hagyni, valóban érdemes kiemelni néhány embert, akiktől azért el talán nem ájultunk, de leesett jó pár áll.

Nagy Hunor Attila, Nagy Feró „csinált” dobosa és fia, aki bátran rácáfolva a sztereotípiákra olyan lenyűgöző dobszólót produkált, hogy ha Arany módra mondanám; szó bennszakadt, hang fennakadt. Ütősen és pregnánsan szólalt meg, pont ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Magából a személyéből pedig sugárzik egyfajta természetes lazaság, tudják, amikor ránéznek valakire, és azt gondolják; „Na, ez az ember imádja, amit csinál.” Ő pont ilyen. Játéka mesterien fogja össze a zenekar különböző részeit, amik mind az általa játszott ritmushoz igazodnak. Erős és dinamikus, technikás és domináló, minden ami ilyenkor kell és elvárt.

Tanúi lehettünk még, ahogy tökéletes összhangban olvad össze a három gitáros elképesztően ritmikus, majd briliáns futamokba kiteljesedő gitárszólója, ahol több ponton is a közönség bevonásával tették sokszínűbbé az estét. Laczik Ferenc (basszus), Kékkői Zalán és Tari Botond is elég magasra tette a mércét, és okozott pár ámuló pillantást.

A második felvonásban erősen domináltak az ún. „Rendszerváltó dalok”, amik meghatározó időszakot jelölnek a zenekar életében, elmesélve, hogyan élte meg Nagy Feró a kommunista kultúrhatalommal és véleményterrorral kapcsolatos mindennapos küzdelmeit. A háttérben egy kétméteres „Kádár” felirat virít, előtte pedig a nikkelbolhaként ugráló Feró, aki végre teljes hangterjedelmét megvillantotta hőn szeretett közönségének.

Pazar látvány és precízen ritmusra igazított, ködös, fehér, olykor túlzóan vakító fényjáték, egy-két szétszórt díszlet, valamint a határtalan mennyiségű, elmaradhatatlan piros fehér pöttyös minta jellemezte a látképet.

Így ünnepelte hát a „nemzet csótánya” a 75-ik születésnapját a Nemzetiben, oldalán a Beatrice-vel.

K*rva sokba került, de megérte” – fejtette ki saját egyenes, szókimondó stílusában. A koncert után ezzel teljes mértékben egyetértek, és egy tinédzser magabiztosságával kijelenthetem, hogy Nagy Feró túl fiatal még, hogy ilyen öreg legyen.

 

Falcz Zsófia, Kőbányai Szent László Gimnázium, Budapest

Az év diákújságírója, középiskola, 1. helyezett